Székely Jánosnak

A világ ősténye az emberi ész kései fejleménye.
Alkalmazkodás oka, s okozója az alkalmazkodásnak.

Leglevontabb világunk a lét fogalmából nő ki.

Mikor a konkrét létezőnek nevet is adunk,
egyetlen kezdeti tévedésünk hamisítja egész világunk.

Mert emberszabású gondolatunk tökéletlen,
magunk is tökéletlenül tükrözzük a valónk.

Legnagyobb hibánk, hogy emberközpontúak vagyunk.

Az ész emberszabású – a világ világszabású.
De meg nem ismerhető. Hát mi magunk mitizáljuk azt.

Alkalmazkodunk: akarunk hitelesek lenni. Sikertelenül.
Bár maga az, hogy létezünk, önmagunkat dicséri.

A jövőnk képzet csupán: valótlan, mert ismeretlen.
Csak bennem van a jövő képe. Magam léteztetem?

Az idő a világban csak történik tovább. Mozog.

Nem tudunk kilépni önmagunkból. A folyó – pedig
tetszőlegesen nagy számunkra –, a történő idő.

Tükrök vagyunk. Tudattal rendelkező tükrök,
amelyek tudattalan világot tükrözünk. Eredménye?
Óhatatlan tudattal ruházzuk fel a tudattalant.

Az ember emberiesíti a tükrözést: a világ elemberiesedik,
értelemmé lesz általa. Csakhogy nem a világot kell
alkalmazni az észhez, hanem eszünket a világhoz.

Gondolatszerűvé torzítjuk világunkat.
Ezért válunk alkalmatlanná a tükrözésre.

Az emberi nyelvet fordítani a valóság nyelvére
egy megkerülhetetlen paradox folyamat.
Eleve kudarcra ítélt. De méltóságunk
megtartása végett: szükségszerű.

Mintha bizony attól függne a konkrét dolog,
hogy léte és mivolta érzékelődik-e általunk.

Amit vizsgálunk, az szerkezet-roncs csupán.
De büszkeségünk végtelen világnak hiszi.

Tegnap végigsétáltam az utcádon Vásárhelyt,
Vigasztalt sárból(való)ságunk. Köszönöm neked.

2020.01.27.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ