(Levél Gyergyótölgyesről 3.)

Édes Öcsikém!

Betegeskedni kezdtem. A szeku-ügy, a sok iskolán kívüli munka, első jelek: idegkimerülés , már 80-ban kétszer kezeltek Szilágycsehben, (fekély), 1982-re kezdtek annyira elfajulni a dolgok, belekevertek politikát, nőügyeket, hogy Tölgyesre kerültem a nyáron. Akkoriban a zilahi Mayer dr. kezelt, és pihenni küldött tulajdonképpen. Sok okos tanácsot adott. Akkor tudtam meg, hogy az egyetlen segítségem, a drága anyósom rákos, tíz évig kezelték, kétszer operálták, 1990-ben halt meg, szegény. Apukát nem engedték át Magyarországra gyógyszerért (erről majd később), én jártam be hozzá Szilágycsehbe, mindenütt meg akartam felelni, de olyan állapotba kerültem, hogy két hétig perfúzióztak Tölgyesen, negyvenhét kilogramm voltam. Nem tudtam feldolgozni az anyósom diagnózisát, rettentően féltem, hogy elveszítem. Kénytelen volt még ő, vagyis anyósom,vigasztalni engem; áldott jó asszony volt.
– Ne félj, nem halok meg olyan hamar!
Persze itt a másik okot, a szekus ügyet elhallgattam, mert féltem, s még ma is…
Aztán éltük a magunk csendes, de minduntalan pletykától feldúlt életünket. Szerencsére elég nagyvonalú voltam, nem hittem, csak az apukád szavait. Itt, Tölgyesen gyógyulgattam, írtam füzetnyi verset, ezek levezették a bennem felgyűlt sérelmeket. Akkor abban reménykedtem, hogy nem kell többé ilyen helyre kerülnöm. De ez még csak a kezdet volt! De ma, tizennégy év után: még szeretem is itt, mert itt nem kell félnem senkitől, van minden, könyvtár, szórakozási lehetőség, fulballpálya, park.
De nem lenne becsületes dolog mindent a szekura kenni, ennél én becsületesebb vagyok, mindenki vétkezett alapon. Engem a két gyermekem világra hozatala nagyon megviselt, súlyosan vérszegény voltam, sok injekciót kaptam akkoriban, én csak igyekeztem erősödni, nem emlékszem már apró részleteire az apuka szekus ügyeinek, csak nagy vonalakban, mert mindent mindig elmondott nekem, a legjobb barátja is voltam egyben, neki én voltam a lelki szemétládája, nekem pedig a naplóm… Bizony.
Ma már tudom, ennyi tapasztalattal a hátam mögött: igen, minden szándékos volt. hogy Apukát elhallgattassák. Ezért indították legelőször a nőügyeket (azóta utálom a pletykát, mert már föléje emelkedtem). A szeku az embereit megfizette… De nekünk nincs se kocsink, se egészség, csak a sok nincs. Igen szeret az Isten…
(De engem már semmi sem érdekelt, talán az írásom címe lehetne: Nekem már semmi se fáj… Eljöttem ide a legelegánsabb kávézóba, tele cigarettafüsttel, zajjal, zenével. Már nincs normális hely egy ilyen abnormális számára. Csak csendre vágynék, de a vágy azért volt kitalálva, hogyha elérjük, újakat gyártunk, így kreálták ezeket a nőügyeket is, és az az igazság, hogy sikerült, mert megviselt, mert már kezdtem hinni is meg nem is, nincs rosszabb a bizonytalanságnál… Bizony, most is ez a bizonytalanság emészt, a hátha téves az ekográfiai lelet, és nem kell megoperáljanak, most mindenáron fel kell erősödnöm, azért vagyok itt, hogy majd kibírjam).
…A hadadi „banda” ezt is eltúlozta, jegyzőkönyves gyűlést szerveztek, hadd legyen még jobban negatív alak az apád. Ezen a gyűlésen a kolléganő kijelentette, hogy az illető soha még a vállára sem tette a kezét, és én neki igazán hittem, de a gyűlölet magját azért elhintették. Nyilvános volt a harag apuka és a pap között.
De a papnak hisznek, hiszen a pap szava szent, s szedtük a tövisháti agyonrohasztott „málét” vasárnap délelőtt, miközben harangoztak a templomban, a tiszteletes asszony is, hiszen tanárnő volt, hiszen N. Ceausescu szerint a tanárok nyaralni járnak a hűvös tantermekbe…Főleg télen, nagykabátban tanítottunk éveken át. Kár, hogy ez a múltkor nem jutott eszembe, amikor a doktornő kérdezte, hogy maga mit csinált a hátával, háromféle diagnózis: spondiloza, stb. A szégyentől, hogy ilyen felelőtlen alak vagyok, és mindenféle betegséget begyűjtök, válaszolni sem tudtam. Pedig elmondhattam volna, hol található Lele, s hogy Szilágycsehből cipeltem hetente négy-öt kenyeret meg egyebeket, mert otthon az üzletben már szinte semmit sem találtunk. (Sajnálom, hogy általánosságokat írok, de hát ez volt az igazság…)
Én csak mind gyógyulgatni akartam, de a körülmények kegyetlenek, amikor empátiai készséget kellett volna mímelniük legalább egyeseknek. Nagyon sajnálom, hogy az egyik általam ismert eszményi nő már nem él : Erni Piroska, ő készítette velem az első pszichológiai tesztet, gondolatban most meggyászoltam. Bizalmába fogadott akkoriban, olyasmiket mondott el, hogy Romániában azért nincs pszichológus képzés, mert az államnak nem érdeke… Persze én akkor betegen nem láttam ilyen mélyen a helyzetbe. Mindig azt hittem, az nem lehet, hogy egy ilyen egyszerű tanár is „szálka a szemükben”, és felkerült és még utána is felkerülhetett arra a bizonyos „Fekete Listára”.Nem hittem, hogy szinte rettegtek az értelmesebb emberektől, főleg ha annyira szókimondó, rámenős, nyakas ember, mint apuka. De lélekben azért haragudtam rá, mert az okos ember tudja, mikor, hol, mit beszél. És főleg: hogyan..
De apuka egy szóra beismer mindent, azt hiszem, nem félelemből, „de mégis” alapon, aláírta a jegyzőkönyvet, hogy igen, énekelte a székely és a magyar himnuszt, sőt az oroszt is – valóban, a szomszédban a disznótoron. Ezt is tudták, persze, azonnal… De azt is el kellett ismernie, hogy azt is mondta: szándékosan helyezték a magyarokat az egyetemek elvégzése után a Kárpátokon túlra, stb.… Persze, otthon azt állította, hogy ő nem ijedtében tette, amit tett, hanem, mert ez az igazság. De ezt is megbocsájtanám neki, de akkoriban kezdte a feszültségeit oltani, és ontotta a rémítő szövegeit otthon nekem: ”Büdös, kommunista banda, felgyújtom az erdőt”, nekem állandó gyomoridegem volt, mert féltem, hogy a ti jövőtöket is aláássa.
Valójában rengeteg bizonyítékunk van, tárgyi is, és olyan írásai, amelyekben a hobbi szintjén nyilatkozott meg: pl. a kontinuitás cáfolatáról, a vidék múltjáról, történelméről , a szigorú történelmi tényekről. Járt ezügyben a szomszédos román faluban, én is mentem vele sokszor a közeli falvakba az oldalkocsis motorkerékpárjával. Előbb azt mondták, hagyja a kultúrát másra, aztán a kutatgatást, de ő már akármit tett, nem volt jó.
Közben a baráti körünk is elpártolt tőlünk vagy félt, tény, hogy Szilágycsehben a volt kollégánk, aki akkor lelkésznek tanult Kolozsváron, bevallotta: azt tanácsolták neki, hogy kerülje a mi házunkat.
Istenem, még ma sem hiszem, hogy a szép országunknak „olyan rosszul állt a szénája” hogy kellettek a kis besúgók, a falunkban is többen lehettek, tény, hogy rólunk mindent tudtak.