Obiectiva Theodora. Ennyi lett az ember a ceausiszta diktatúrában, ha a szervek úgy döntöttek, hogy célszeméllyé válik. Kapott egy fedőnevet, és élete minden pillanatát lehallgatták. Tényleg minden pillanatát: a rendszer egyebekben megnyilvánuló prüdériája itt nem működött. “Szexuális kapcsolatot létesítenek” – halljuk mindegyre a hangjátékban, és az ember nem tudja, nevessen-e vagy sírjon, hogy tárgy lett a felebarátja, puszta élvezet tárgya, illetve, ha Florea szolgálati főnököt hallgatjuk, akkor a karrier eszközévé tette a saját testét.
Miért ne tehette volna? Elvégre az ő teste volt. Miért ne élvezhette volna az életet? Mindezek a kérdések értelmetlenek. A diktatúra mindent a magáévá akart tenni, miközben természetesen úgy kellett viselkednie, mintha békén hagyna. A közösségre hivatkozó, azzal visszaélő hatalomnak éltél, üvegfal mögött. Közben mégis abszurd szabályok voltak érvényben: egy svájci állampolgár nem sétálhatott be „csak úgy”, kényére-kedvére egy színházi próbára.
A szomorú az, hogy az ellenőrzött közösség, a romániai magyarság éppen olyan prűd volt, mint a rendszer. A nőt az is az élvezet tárgyának tekintette. “Az egy kurva” – ma is a fülemben vannak ezek a hangsúlyok, és annak idején még a számban voltak. Kamaszként ért a diktatúra vége, ezekre azonban jól emlékszem.
Aki elolvassa azokat a könyveket, amelyeket a szekusdossziékból írtak, vagy meghallgatja ezt a hangjátékot, óvatosabban jelent ki dolgokat. A prüdéria rendszerindukált valami is volt, és aki évtizedekig egy zártságban szocializálódik, az nehezen tud elszakadni tőle – mint tapasztaljuk, még jóval az után is, hogy a zártság megszűnt. Mindenki lehetett célszemély, és még mindig nem tudjuk pontosan, kinek jutott a “szerencse”.
Török-Illyés Orsolya és Hajdu Szabolcs Illyés Kinga lehallgatási dossziéjából készítették az Obiectiva Theodorát. A címben az “objektív” és az “objektum” szó egyaránt megjelenik, és ez művészi szempontból is beszédes. Egy népszerű erdélyi színésznő, akit Marosvásárhelyen kívül leginkább versmondóként ismertek, valóságos csemege lehetett a szervek számára. Megfigyelni őt, neurotikus férjét, teherbe esett húgát, barátait, szerelmét és szeretőit, és közben irredentának, nacionalistának, románellenesnek nevezni (a mai csahos eszmék követői hegyezhetnék a fülüket) – pazar! Ő pedig éljen és dolgozzon úgy, hogy mindezt sejtse, és folyamatosan gyanakodjon, miközben mégiscsak ölelésre és érvényesülésre vágyik, arra, hogy szenvedélyeit művészként mutathassa meg.
Nagy kérdés, vajon Magyarországon mit jelent mindez. A romániai hallgató viszonylag könnyen meg tudja fejteni, kit rejt “Herczeg György”, “Váradi Attila”, “Katona Zsolt” és a többiek, és ez érdekessé teheti a hangjátékot. Egy magyarországi számára csak a színészek ismerősek, a remekül kiválogatott hangok az alkotóktól Fodor Tamásig és Hegedűs D. Gézától Zsótér Sándorig vagy Hajdu Lujzáig. Neki, mármint a magyarországi hallgatónak, jóval kevesebb háttérinformáció birtokában kell tájékozódnia.
Ami persze jó is lehet, hiszen akkor csak a “tiszta” konfliktust látja. Vagy inkább a tiszta történetet. Egy kemény és ügyes nő történetét, aki a kihallgatáskor sem veszíti el a fejét. Aki jó tanácsokat ad a húgának. Aki tart a férjétől, mégsem engedi elmenni, nehogy kárt tegyen magában, holott tönkreteszi az idegeit a folyamatos érzelmi zsarolásával. Pedig Attila el is akar menni, hiszen csak éppen feljött, már nem élnek együtt. Konfliktus nincs, mert a szerveken kívül senki nem elég erős ahhoz, hogy “Kingával” állhatatosan, egyénisége teljes súlyával szembecsattanjon, ők viszont ritkán leplezik le magukat.
Az Obiectiva Theodora mégis feszült, s ennek oka talán egy gyermek szembenézése az anyja történetével. Török-Illyés Orsolya hangja végig melankolikus, mintha “Kinga” mindannak tudatában élne, aminek még nem lehet a tudatában. Ezzel valahogy kimozdítja a történelmet, a reflexiót hozza a megélés helyébe. A hangjáték gyereksírással végződik: ekkor születik meg az, aki később eljátssza anyja szerepét.
Ám ez a mondat ismét felveti valóság és fikció működésének dinamikáját. Hiszen a lehallgatási dossziék sem “a” valóságot közvetítik: Florea elvtárs kommentárjai mindig ijesztően bugrisok, holott választékos nyelven szólnak (ami szintén jellemző a ma egyik szeletére). És egyáltalán, aki az életedet nézi, az nem az életedet éli, és köze sincs annak igazságához, főleg, ha nemhogy nem együttérző, hanem nem is akar az lenni. Az Obiectiva Theodora a rendszer szolgálatában álló megfigyelők írásai alapján készült, azok számára, akik úgy hallgatnak végig egy életszakaszt, mint egy műalkotást: együttérzéssel és távolságtartással.