1937 február.
A magyarországi Láthatár című folyóiratban Makkai Sándor (1926-1936 között: az Erdélyi Református Egyház püspöke) közzéteszi Nem lehet című esszéjét.
Általános döbbenet (különösen Erdélyben).
A szöveg szerzője akkor már körülbelül egy esztendeje áttelepült Magyarországra. Előbb kórházi kezelésben részesült, Budapesten, majd a megfeszített munkában megrendült egészsége helyreállván, a debreceni egyetem hittudományi karán vállalt professzori állást, új életet kezdve az anyaországban.

Előtte, hívei tiltakozása dacára, lemondott püspöki megbizatásáról.
Az ebből kerekedett vita, a kérdés feltorlódó irodalma, meg-megújuló visszhangzása, analógiái ellenére, néha úgy tűnik: lerágott csont.
Tény: sokan említik, hivatkoznak rá, de igazából elmélyedni benne nem sokan vállalkoztak. Cseke Péter irodalomtörténészt, Molnár Gusztáv filozófussal együtt, a ritka kivételek közé számíthatjuk.

*

„Sohasem hittem el, hogy a munkába bele lehet betegedni. Ellenkezőleg, akkor is azt hittem és ma is azt hiszem, hogy egyedül a munka éltet és vigasztal. Ebben a tíz esztendőben nagyon sok és látszólag nagyon sokféle munkában égtem, de a szolgálat belső lelkületének egysége képessé tett a munka terhének vidám és fáradhatatlan hordozására. Nem a munkába fáradtam és betegedtem tehát bele, hanem olyan meddő küzdelmekbe, melyeket a mind imperialistábbá és reakciósabbá váló kormányzattal legelemibb jogainkért és ősi intézményeinkért folytatva, mindinkább éreznem kellett, hogy tevékenységem már nem előmozdítja, hanem akadályozza egyházam, népem érdekeit. A kisebbségi életben ez a helyzet minden vezetőre nézve előbb-utóbb bekövetkezik, én tíz román kormány viharos ellentétei között elég sokáig késleltettem, de végre mégis elérkezett. Lassanként halmozódott fel lelkemben a kisebbségi kategóriának tarthatatlanságát, lehetetlenségét, a nemzeti és emberi méltósággal összeegyeztethetetlen voltát éreztető tapasztalások betegítő mérge is. Voltak aztán súlyos csalódásaim, melyek munkám belső arcvonalán értek. Mindezek ellenére jog szerint maradhattam volna a helyemen s azt is megtehettem volna, hogy a munka egyes ágaitól visszavonuljak. De amint később lemondó levelemben megírtam, az egész embert és teljes felelősséget kívánó veszedelmes időkben lelkiismeretem szerint nem választhattam ilyen kényelmes megoldást. Elhatározásomat azonban csak súlyos betegségem érlelte tetté. Az 1935. évi egyházkerületi közgyűlést még végigültem és szolgáltam, de már csak a legnagyobb önfegyelmezéssel és erőfeszítéssel tehettem ezt meg, s mindenki látta is rajtam a végső kimerültség jeleit. December nyolcadikán feleségem és nagyobbik fiam társaságában, orvosi rendeletre Budapestre utaztam, gyógykezelés céljából. A minden eddigi vonatkozástól teljesen elszigetelő kórházi kezelés testileg segített is rajtam, de a lelki sérülés sokkal mélyebbnek bizonyult, mint eleinte magam is hittem, öt hónap múlva sem mutatkozott semmi biztosíték arra, hogy belátható időn belül visszatérhessek a küzdelembe. Illetékes tényezőkkel való többszöri megbeszélés és e tényezők hozzájárulása alapján 1936. május 15-én püspöki állásomról lemondtam.” (Makkai Sándor: Számadás, 1944)

*

„Mi, akik ezt a levelet aláírjuk, jórészt a Főtiszteleted közvetlen kortársai és tanítványai közül kerültünk össze. Ennek a levélnek elküldésében semmi más nem vezetett, mint a féltő szeretet egyházunk és annak legelső munkása iránt. Nem tehetjük, hogy meg ne valljuk, hogy a legsúlyosabb aggodalommal nézünk püspöki állásából való lemondása elé. Hiszünk abban, hogy nemcsak mi, hanem a hivatalos egyház sem fog minden további nélkül napirendre térni Méltóságod esetleges lemondása felett. Már a világi sajtóban is kifejezést nyert az erdélyi nép közóhaja, hogy semmiképpen sem akar megválni Főtiszteletű Püspök Úrtól. Mi nemcsak a magunk nevében szólunk, mögöttünk gyülekezetek, iskolák és főleg olyan egyházi munkák állanak, melyeknek megindulásában éppen a Főtiszteletű Úr munkáját használta fel különösképpen az Isten.” (Levél Dr. Makkai Sándor ref. püspök úrhoz. 1936. május 11. A dokumentumot az egész egyházkerületből 180 lelkipásztor, tanár, gondnok és presbiter írta alá.)

*

„Debrecenben azonnal igazi otthonomra találtam. Ősi magyarsága és reformátussága úgy ölelt körül, mint éltető, gyógyító, vigasztaló lelki napfény és levegő. Mindig hálás maradok azért a bizalomért, amellyel kartársaim, hallgatóim, általában az egyetem, azután a város sok családja fogadott, s amely bizalom az évek során át nemcsak változatlanul megmaradt, de a szeretet lelki közösségévé is mélyült. Az egyetem megadta nekem azt a nyugodtabb életkeretet s azokat a bőséges szellemi lehetőségeket és eszközöket, melyeket eddigi életemben és munkámban mindig nélkülöznöm kellett. Első ifjúságom óta az volt a legmélyebb, hol ösztönös, hol tudatos vágyakozásom, hogy csak lelkiismeretem által kötve, szabadon dolgozhassam s teljes időmet és erőmet korlátozás nélkül fordíthassam a szellemi munkára. Professzori állásom hozzájuttatott ehhez a függetlenséghez és az idővel való szabad rendelkezéshez. Ettől fogva egészen tudományos nevelői és irodalmi terveim megvalósításának élhettem, nem úgy, mint eddig, amikor csak fél kézzel vagy csak egy ujjal dolgozhattam és sokszor ezért a pihenéstől ellopott munkáért is félreértést, gyanúsítást, szemrehányást arattam. Jó ideig szinte hihetetlennek tetszett, hogy ez a nekem teremtett életforma nemcsak kedves álom, hanem ténylegesen elért valóság. Új és új örömforrássá vált számomra naponként ráébredni erre s Isten kegyelme iránti mélységes hálaadással merülni bele a senki és semmi által meg nem zavart szellemi munkába. Ehhez a békességes és termékeny magányhoz mérten minden közéleti sürgölődés meddő és hiú öncsalásnak tűnt fel.” (Makkai Sándor: Számadás, 1944)

*

„Történt pedig, hogy az 1985-ös őszi házkutatási hullám Szatmárnémetiből átcsapott Kolozsvárra, majd tovább, és feldúlta a mi otthonunkat is. A házkutatási parancs a feleségem nevére szólt ugyan, de ha már bent voltak a lakásunkban, a szellemőrök alaposan szétnéztek az én dolgozószobámban is. És csaknem három órán keresztül gyűjtötték azokat a »fölöttébb gyanús« iratokat, amelyeket magukkal akartak vinni. Ha csupán a magam irományairól lett volna szó, talán nem esem annyira kétségbe. De hát a két világháború közötti periódus kisebbségi mentalitástörténetének alapvető dokumentumait fenyegette a megsemmisítés veszélye, ha a gondjaimra bízott, feldolgozásra átadott – amúgy is töredékes – Jancsó Béla-levelezésnek nyoma vész, miként számolok majd el vele az utókornak?! Az Erdélyi Fiatalok dokumentumainak kötetté szerkesztése során – szinte bizonyos, hogy a kötet kálváriás sorsára kihatott az említett házkutatás – csak részben hasznosíthattam addigra a Jancsó-hagyatékot, a levelezés rendszerezése és legépelése még hátra volt…
Végül is a gondjaimra bízott gyűjteményt nem érte károsodás. Nyilván nem azért, mert olyan hatásosan le tudtam szerelni vegzálóimat…
Ez a nem várt látogatás… riasztott még csak igazán munkára. Amit reggeltől estig legépeltem, annak egyik példányát igyekeztem mindennap biztonságba helyezni. Akkor ütött szíven – Jancsó Béla és Makkai Sándor levélváltásait mentve – ennek a tragikus vitának az előszele, majd emberi és közösségi drámája.” (Cseke Péter: Előszó a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Lehet – nem lehet? – a Kisebbségi létértelmezések 1937-1987 c. kötethez)

Válogatta, összeállította: CsG.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ