A napokban (január 31-én) szóltunk a Németh Géza-emlékdíjak átadásának idei csíkszeredai eseményéről. A díj alapjául szolgáló emlékezetes, példaadó személyiség az a református tiszteletes, aki a múlt század nyolcvanas éveiben budapesti gyülekezetével felvállalta a Ceausescu-féle Romániából Magyarországra érkező erdélyi menekültek szervezett megsegítését, egyéni sorsuk enyhítését, az ezt szolgáló hivatalos politika befolyásolását.
1988-ban Forró Tamás és Havas Henrik újságírók nyíltan foglalkoztak az erdélyi menekültek nagyon bizonytalan, képlékeny kérdéskörével; Ki tudja, merre…, majd Arad után – ki tudja merre című riportkönyveikben a probléma sűrűjébe nyúltak – nem csak a menekülés tényét és jelenségét nevezték néven, de az ezzel járó problémákat is. Az Arad után – ki tudja merre c. könyvükben útjuk elvezetett néhai Németh Géza tiszteletes irodájába is…

A Thököly úti, század elején épült körgangos bérház második emeleti lakása olyan, mintha az itt lakó éppen költözködne. A konyhában hegyekben állnak a különböző feliratú kartonok, az egyikben tejpor, a másikban vitaminos keksz van, a harmadikban Hollandiából érkezett kávé. A szobában rengeteg festmény, grafika hever, s a szekrény oldalán német nyelvű plakátok, magyar nyelvű felhívások lógnak, az íróasztalon akták, dossziék tömege tornyosul. Németh Géza református lelkész, miközben egy kérvényt gépel az osztrák követségnek, telefonon a fölajánlásként itt lévő Szalay-grafikák eladásáról egyezkedik. Román anyanyelvűek érkeznek, akik Nyugatra szeretnének tovább utazni. A lelkész máris írja az ehhez szükséges papírokat, majd a szállítóvállalat emberével tárgyal, hogy hová pakolják le a Svájcból érkezett adományt. Németh Géza az első pillanattól kezdve megszállottként gondoskodik a menekültekről, és egy év alatt a kérdés egyik teoretikusa lett.
– Az igazságosság elve azt követeli tőlünk, hogy ugyanazzal a mércével mérjük az erdélyi magyarság elnyomásában vétkes hatalmat, mint tegnapi magyarországi magyar történelmünket. Hogyan tisztelhetjük erdélyi mártírjainkat, ha hallgatunk az ártatlanul elveszejtett magyarországi áldozatokról? Hogyan tiltakozhatunk a román történelemhamisítás ellen, amikor hazai iskolánkban is valótlan történelmet tanítanak? Milyen alapon panaszoljuk fel, hogy a román rendszer tönkreteszi a magyar egyházakat, ha nem beszélünk arról, hogy az elmúlt negyven év hol nyílt, hol rejtett egyházellenes politikája miként törte meg a magyarországi egyházak gerincét is? Csak akkor van erkölcsi hitelünk számon kérni a román hatalomtól a magyarok elnyomását, ha megbélyegezzük a magyarok magyarok általi elnyomását is.(…)
A kisebbségi magyaroknak se kívánhatunk kevesebbet, mint saját magunknak: az emberi jogok, az egyéni és a közösségi jogok biztosítását. Hiba lenne azt hinni, hogy a falurombolás leállításával, a családegyesítés érvényesítésével megoldódna számunkra az erdélyi kérdés. Ez csak akkor lehetséges, ha a magyar kisebbség autonómiáját nemzetközi garanciák biztosítják. Én úgy érzem, hogy a kisebbségek demokratikus felszabadulása nagyon soká történik meg. Lehet, hogy még unokáink is küzdeni fognak érte. Bárcsak ne így lenne! De elszánt célunk, apáknak, fiúknak, unokáknak közös célja. A jelen mindennapjai azonban a tevőleges szolidaritást parancsolják. Kötelességünk segíteni pénzzel, élelmiszerrel, gyógyszerrel, ruhával, és jó szóval.
– De meddig győzi, meddig bírja jó szóval, türelemmel, vigasszal és segéllyel az egyház az erdélyi menekültek segítését?
– Addig kell bírnia, amíg ez a gond tart. Most már nem vonulhatunk vissza. Közben bennem rengeteg kétség és aggodalom él. Egyáltalán, jó dolgot csinálunk-e? Szabad-e ezt folytatni? Minden egyes Erdélyből elmenekülő gyengíti az ottani magyarságot. Az a puszta tény, hogy segítünk, befogadunk, elhelyezünk, már egy biztatás. És az lesz a vége, hogy a kétmillióból eljön egymillió, a többit pedig beolvasztják? Az is kérdés, hogy mindenkit befogadjunk-e. A rákosszentmihályi templomban napról napra több a kétes egzisztenciájú ember. Ők, ha tovább akarnának utazni, meglepődnének, mert egyetlen ország se fogadná be őket. Nem dolgoznak, valahogy „elvannak”. Magyarország fogja eltartani ezeket az embereket? Én úgy gondolom, hogy a leghumánusabb és legdemokratikusabb országokban, például Svédországban is szigorúan megvizsgálják, hogy kiket fogadnak be. Nálunk is alaposabb szűrést kell bevezetni, ha nem akarjuk a kallódók, a csavargók, a munka nélkül élők, a lumpelemek számát tovább növelni. Én a templomban azt tapasztalom, hogy a menekülők tíz-húsz százaléka ilyen, ők már nagyon sok galibát okozhatnak. A harmadik kérdésem, hogy aki kéri, engedjük-e tovább Nyugatra? Aki nagyon sokáig jár utána, végül megkapja a kiutazási engedélyt. Kiköt valahol egy osztrák lágerben, aztán egy-két év múlva elvetődik valamelyik távoli országba. Miért kell nekem ebben részt vennem. Miért kell ebben az egyháznak részt venni? Lehet, hogy én antidemokratikus ember vagyok, de nem járulnék hozzá, hogy ez a maroknyi nép még jobban szétszóródjon! Az utolsó kérdésem: mi lesz a családegyesítésekkel? Az amerikai kongresszus megígérte, hogy segít. A közelmúltban Budapesten járt Whitehead amerikai külügyminiszter-helyettes a szavakon kívül másféle támogatást nem ígért. A Nemzetközi Vöröskereszt tehetetlen. A vége az lesz, hogy a zöld határon keresztül próbálkoznak a családegyesítésekkel, ahol pénzért már vannak erre vállalkozók, de ahol lőnek is. Ezért is nagyon kell a nemzetközi segítség, meg azért is, mert ha sokáig nem történik semmi, akkor rengeteg család hullik szét. (…) Ezek a gondjaim, és úgy érzem, azért van erkölcsi jogom mindezt szóvá tenni, mert egy éve éjjelemet, nappalomat a menekültek segítésére fordítom.
– Tudom, hogy sok, ma is Erdélyben élő magyarral tart kapcsolatot…
– Szerintük nagyon szép az, amit a magyar nép tesz, de ellenzik az erdélyi magyarok emigrálását, mert ez gyengíti az ottaniak ellenálló-képességét. Elítélik azt, ha egy olyan magyar tanár jön el, aki még ma is magyar iskolában taníthatna, mert a helyére bizonyosan román kerül. Elítélik azt is, ha egy lelkipásztor hagyja el a gyülekezetét, hiszen Romániában ma már a templom az egyetlen olyan nyilvános hely, ahol még magyarul lehet beszélni. Az igazi segítség az volna, hogyha a menekültek mellett vagy helyett az ott élő kétmillióra figyelnénk. Azokra, akik az embertelen körülmények között próbálnak meg becsületes magyarok maradni.
– Ön minden prédikációjában a megbékélésről beszél.
– Szomszédainkkal, amennyiben rajtunk múlik, békességben kell hogy éljünk. Gyűlölet-, bosszú- és erőszakmentes küzdelmet kell folytatnunk. Egyetlen szomszéd nép fölött sem akarunk uralkodni, de azt sem tűrhetjük, hogy rajtunk ilyen brutálisan uralkodjanak. A megbékélés elve értéktelenné teszi az uralkodás ősi káini eszméjét. A megbékélés feladata a József Attila-i „rendezni végre közös dolgainkat”. Megbékélés csak igazságosság mellett lehet. Ezért szorgalmaztuk a román anyanyelvű menekültek közötti keresztyén szolgálatot. Jelképeként annak, hogy tiszta szívvel foglalkozunk ezekkel a kérdésekkel. Egyházi munkánkban megpróbáljuk Gandhi és Martin Luter King „magyarosítását”. Tehát az erőszakmentes ellenállás sajátos eszközeit próbáljuk „erdélyesíteni”…

Forrás: Forró Tamás-Havas Henrik: Arad után – ki tudja, merre? Háttér Könyvek, 1988, Budapest