„Kissé zavartan pillantottam végig magamon, mikor egy kitűnő magyarországi ismerősöm arról beszélt előttem, hogy mi, kisebbségi sorsban küszködő magyarok, milyen hősies munkát végzünk nemzeti tradícióink, kultúránk, intézményeink megtartásáért. Magamra és sorstársaimra gondolva, egyszerre végigpergett a lelkem előtt az a film, amit az életünkről lehetne fölvenni. Szégyenkezve ráztam meg a fejemet. Nem hősies, egy cseppet sem. Csak amolyan napról napra való élés, közönséges formáiban távolról sem »történelmi« küszködés a kenyérért, a lélegzetért, a puszta egzisztenciáért. Az ismerősöm, igen szépen fejezve ki magát, azt mondta, hogy mi katonasorsot vállaltunk és harcmezőn állunk, minden pillanatban készen a halálra is. Ez sem így van, gondoltam magamban. Senki, soha meg nem kérdezte egyikünktől se, hogy vállaljuk-e vagy sem?… Nem volt más választásunk, mint az, amire kényszeríttettünk…
Egy másik ismerősöm ugyanvalóst ellenkező nézetekkel tisztelt meg. Azt mondta, hogy az ő nézete szerint nem vagyunk méltók a történelmi időkhöz, amelyekhez szerencsénk van. Nem vagyunk elég kemények, ellenállók, harciasak és hősiesek. Az volna a felemelő és stílszerű, ha a kisebbségi sorkatona állandóan hörögve állana történelmi posztján, szétszórt hajával, véres homlokával és naponként meghalna a nemzeti igazságért. Igenis, úgy kell venni a helyzetet, hogy a kisebbségi sorsba jutott magyar önként vállalta misszióját, sőt erre kötelessége büszkének lennie, s természetes és elvárható tőle, hogy boldogan nyomorogjon és hősiesen pusztuljon el. Hiszen maholnap nem lehet rólatok egy tisztességes vezércikket írni, egy kiadósabb szónoklatot tartani, mondta megrovólag…
Hej, be nehéz kisebbségi magyarnak lenni! – morfondíroztam magamba keseregve. Csupa szégyenkezés a sorsunk: egyszer azért, mert hősöknek magasztalnak, máskor azért, mert gyávának bélyegeznek.” (Makkai Sándor: Hősiesség. Budapesti Hírlap, 1935. január 20.)

*

„Légy teljesen nyugodt, az ügy nem fog addig kipattanni, míg befejezetté nem válik. Baltazár püspökkel én ezt a legnagyobb diszkréció mellett közöltem, és ő megértette azt. Az ügy másik két beavatottja, Vásáry és Vay pedig szintén diszkrét emberek, és ki nem fog szivárogni a dologból semmi. A karból pedig senki sem tud semmit és nem is sejt. Az elmúlt napokban nálam járt Tavaszy Sándor. Vele is mindenről beszélgettünk, de erre még célzás sem történt…
Nagy örömmel várunk feleségemmel együtt a Méltóságos Asszonnyal Debrecenbe. […] Vasárnap, a fél tízes gyorssal, este jöjjetek. Mi várunk Benneteket a vasútnál, s egyenesen hozzánk jösztök. Ott megszálltok s attól kezdve együtt lehetünk. Azért gondolok ilyen időbeosztásra, mert hétfőn délelőtt esetleg felkeresheted Baltazárt, akár találod itthon, akár nem, s amennyiben sikerül Vele találkoznod, megszorítod a kezét s nyugtázod Neki jóindulatát. Ez többet ér mindennél s Baltazár hálás az ilyen figyelmességekért.” (Varga Zsigmond – Makkai Sándorhoz. 1935. május 6.)

*

Konspiráció vagy csak diszkréció? Varga Zsigmond dékán, a debreceni egyetem Hittudományi karáról baráti missziója simítja elviselhetővé az új életre való nem könnyű áthangolódást. Még semmi sem teljesen biztos, a szándék viszont már igen… Barátok, ismerősök, hívek próbálnak közbelépni.

*

„…Az őrhely elhagyásának vádját sehogyse kerülhetnéd el. Lehet, hogy Erdélyt Erdélyen kívül is lehet szolgálni. De Te legjobban tudod, hogy ezzel az állásponttal mennyi irtózatos visszaélés történt! Hogy ez az álláspont hogy megnehezítette, milyen zsákutcába juttatta életérdekeinket! Mennyi erőt elszívott, és mennyi szélhámost ültetett pozícióba! Ha semmi egyéb, de az ezzel való töméntelen visszaélés is szerintem erkölcsileg lehetetlenné teszi egy Makkai Sándor számára, hogy ezt a megoldást válassza! Árva és elhagyott, szomorú erdélyi magyarságunknak nem olyanokra van szükségük, akik távolról és kívülről, de olyanokra, akik itt és most és belülről szolgálják őt.
Bárki hűtlen lehet az eszméhez. A vezér nem lehet az. Nem lehet az szerintem még akkor sem, ha néha kételkedik benne. Nem szabad annak lennie, ha néha elégtelennek érzi erejét! Gondolnia kell azokra, akik becsülték, akik szerették, falvak tömegeire, diákok ezreire, fiatal magyarok néma hűségére, akiknek hitét elvenni nem szabad (márpedig a távozás ezt jelentené!), akiknek hite magának az erdélyi magyar életakaratnak a hite. Ezt az életakaratot ekkora megrázkódtatásnak, ekkora katasztrofális kiábrándulásnak legkevésbé a vezér, legkevésbé Te teheted ki, és éppen ma. Ne teremts most kész helyzetet. A vezér felelőssége a hajóparancsnoké: a vezető hajóról utoljára ő távozik. Egy Makkai Sándortól ezt az erkölcsi példát mindig elvárják azok, akik szeretik, tisztelik, becsülik.” (Jancsó Béla – Makkai Sándorhoz. 1936. április 18.)

*

„Tudjuk mi jól, hogy voltak mások is, akik mint Makkai annak idején, magyar kötelességként hirdették az ittmaradást. Emlékszünk reá, micsoda űrt hagyott bennünk a költő [Áprily] távozása, ki legszebb versében azt írta, hogy »minket a hűség Krisztus-szege tart« idehaza Erdélyben.
Makkai Sándor egyszer egy igen mélyenszántó, nagyon iránymutató írást írt a Magunk revíziójáról. Vajon nem az volna-e Makkai Sándor írói és prédikátori missziójának a betetőzése, ha most revízió alá venné azt az elhatározását, hogy közülünk múltja megtagadásával eltávozzék?” (Tabéry Géza: És a kövek nem szólanak? [Nagyváradi] Szabadság, 1936. május 12.)

*

„Vajon kinek és minek az elmenetelét kell nekem itt még végignéznem? És kiben lehetek bizonyos?
Végeredményben milyen kevés vonzóereje van mégis ennek a nyomorult erdélyi földnek, ha legjobbjai mind el tudják hagyni. Micsoda átok van rajta, mert nem elég a reális magyarázatok tömege. Ez már szinte misztikus megátkozottság!” (Reményik Sándor – Áprily Lajoshoz. 1936. május 26.)

*

„Ma sokan törvényt ülnek Erdélyben Méltóságod lépése felett. A nemzet törvényei – melyek nevében teszik ezt – kegyetlenek; a nemzet önző, de fennmaradásának föltétele ez. Az ítélkezők a hitüket mentik, a kitartáshoz szükséges erejüket. Mi nem tudunk ítélkezni. Mégis küzdelemre kel bennünk Méltóságod személye iránti tiszteletünk a nemzet szabta paranccsal. Sok kínos töprengés után nem találtunk más utat, mint Méltóságodhoz fordulni és kérni válaszát az önmagunknak annyiszor föltett kérdésre: hogyan egyeztethető össze mindaz, amit Méltóságod az újonnan építendő Erdélyről vallott és hirdetett, mostani expatriáló lépésével, és hogyan lehet azt a sebet, amelyet méltóságod elhatározása az erdélyi magyar hivatástudaton és a helytállás parancsán ütött, meggyógyítani, hogy kisebbségi magyarságunk védekező harca és építő munkája zavartalanul továbbfolyhassék.” (A Hitel szerkesztői – Makkai Sándorhoz. 1936. május 30.)

---

Válogatta, összeállította: CsG ( A Nem lehet – A kisebbségi sors vitája. Limes Könyvek, Héttorony kiadó.1989. Szerk. Cseke Péter, Molnár Gusztáv nyomán)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ