Az irodalom nemcsak univerzális, de van benne valami tágas és nagyvonalú. Akkor is, ha szereplői kisszerűek. Akkor is, ha a szerzőnek alpári mellékcéljai voltak (mint például egy Dante nevűnek az akkori városi urakat illetően), írhatta (írhatja) művét sértettségből, hiúságból, nagyravágyásból – minél jobb a műve, annál kevesebb látszik ezekből, vagy látszik, de egyszerűen nem számít.
Ne dohogj, ezt mondja az irodalom. A magyar jelentős dohogó nemzet, gazdag dohohagyománnyal. A hagyomány mindig nehéz, vagy inkább súlyos, akkor is, ha belesimulunk, akkor is, ha ellenfeszülünk. Az irodalom nagyvonalúságra csábít, a dohogás, ha oka van is, kisszerű. (A dohogás egyszerre sok meg kevés. Helyette vagy hallgatni érdemes, vagy beszélni, esetleg kiabálni.)
Az élő irodalom: nem az élő írók, hanem az élő könyvek. A könyvek örök beszédben állnak egymással időn s téren át. Nem tudnak nem beszélni egymással.
Az irodalomban minden lehetséges, csak nem lehet tudni, mi a minden. / A szavak csodálatos életéből – Kihagyott mondatok jegyzéke. DIA)