A napnyugta aranyba vonta
e fiatal erdő fakoronáit,
tölgyek terebélyesednek,
bükkök szürkülnek,
és felsír egy-egy madárcseresznye,
az égerekig már nem jut el a fény.

Itt jársz s látod hogyan szenderül el az erdő,
minden bokor külön-külön nyújtózkodik,
s kicsusszan alóla az árnyék – keletnek tart.
A nappal illatát leheli égnek,
gyöngyként megcsillan egy-egy esőcsepp
– a késő délután zápor emléke.

Mosakodik a mogyoróbokor,
s a kecskerágó belenyerít az estbe.
A vének majd reggelre halasztják a tisztálkodást.
Áporodott illatok kelnek belőlük,
rejtelmes szavakká sodródnak a levegőben.

Cserrent a kékszajkó,
mátyásmadár trillája ékes hangzókat idéz,
szöszmötölnek a cinkék is még,
s a csuszka szárnya aranyat fog a vén csere kérgén.

Harmóniába zörrent már a táj,
mintha csak engem köszöntene,
beképzelt és öntelt vándorát a rétnek.

Pedig tudom,
majd nélkülem is ily csodás marad,
s más értelmeseket ámít majd el,
kik rég elfeledtek már
minden tündérmesét.

2014.12.27.