A búcsúleveled, melyet utóbb írtál, megrendítő hatást tett. Úgy intéztük, hogy azt Vásárhelyi [János: a Makkait váltó püspök] olvassa föl. Ő maga sem tudott meghatódás nélkül végigjutni rajta, és a könnyektől alig tudta befejezni. A közgyűlésen sokan sírtak. Egyetlen szempár sem maradt szárazon. Azért írom ezeket, hogy lásd, mennyire igazam volt abban, amit az itteni közhangulatról mondtam volt Neked.” (gróf Bánffy Miklós – Makkai Sándorhoz. 1936. VI. 30.)

*

„Levelem végéből Te azt vetted ki, hogy eszmei harcunkban a Te segítségedet nem akarjuk igénybe venni! Ezt én nem írtam, nem éreztem, nincs így!! Én azt írtam – esetleg nem elég jól fejezve ki magam –, hogy az elmeneteled körül támadt (vagy támasztott!) látszatok megnehezítik a mi (itt maradtak) további harcunkat eszméinkért (»eddigi közös eszméinkért vívott harcot« írtam, s nem »közös harcot«). Ez sajnos igaz, mindkét szélsőség oldaláról fegyvernek használják fel elmeneteled a transzilvanizmus ellen. De gondolhatod, hogy életem mai mélységében még inkább akarok becsületes és igazságos lenni. Már sejtem, hogy áldozat vagy, egy hibás és rothadó rendszeré, amelynek hibáit láttad. Erdélyi érdek, hogy ez kellő időben kiderüljön. S emellett felelősség szempontjából eltörpülnek azok az emberi gyengeségek, amiknek pedig szintén előkészítő része volt a tragédiádban. A teljes igazságnak ki kell derülnie, érzem. (Jancsó Béla – Makkai Sándorhoz. 1936. július 20.)

*

„Ezekről a kérdésekről senki sem beszél. A kivándorlás belső vagy külső okairól mindenki hallgat. Ez a hallgatás titkot takar. Még nem tudjuk, hogy egy lelki vagy pedig egy közéleti szakadék titkát.
Ezt a titkot, ezt a rejtélyt előbb vagy utóbb meg kell tudnia az erdélyi magyarságnak. Tudnia kell, hogy a kiürítésnek, végzetes szellemi meggyengítésének felelőssége kit és mennyiben terhel. Felelnie kell a kivándorolt Makkai Sándornak, felelniök kell mindazoknak, akik tudják. Az erdélyi magyar lelkiismeretnek tartoznak a számadással.
Míg ez a számadás meg nem történik, nincs helye a hátmögötti felelőtlen ítélgetéseknek sem az eltávozottal, sem a vele kapcsolatban álló közéleti tényezőkkel szemben.
Mikor lehull a rejtély lakatja és feltisztul a köd: akkor, de csak akkor nézhetünk igazán szembe kisebbségi életünk legdermesztőbb belső tényével, ítéletet csak akkor mondhatunk. Az erdélyi magyarság érdekében, erdélyi magyar lelkiismeret szerint akkor, de csak akkor ítéletet is mondunk.” (Jancsó Béla: A Makkai-rejtély. [Erdélyi] Fiatalok. 1936/II, nyári szám)

*

„Mindezek alapján én nem tudok egyebet tanácsolni neked ezzel a kérdéssel kapcsolatban, mint azt, hogy türelmesen várjuk meg az idő magyarázó távlatának feltisztulását, és az ítélkezést bízzuk reá a tévedhetetlen Bíróra, aki azt parancsolta: »Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!« Egyébként pedig, ha nem gondolkozunk romantikusan, hanem józanul, gyarló emberektől ne kívánjunk többet, mint amennyit elbírhatnak. Ha minden erdélyi magyar helytáll addig, amíg bírja, éppen eleget tett. … A helytállás és a hűség parancsának megszegése alatt talán mégis célszerű volna azt érteni, mikor valaki megtagadja nemzetét, és renegát lesz. Magyarországon sok százezer erdélyi ember él, és igen soknak az enyémnél sokkal kisebb oka volt reá, hogy elhagyja Erdélyt: én mégsem tartom egyiket sem renegátnak, ami őrültség volna. Ez a példa talán rávezet téged arra, hogy én mit gondolok a transzilvanizmus ítélkező formájáról.

Azonban, édes Béla, béke velünk! Ha, úgy látszik, eltávolodott álláspontokról és meggyőződésből is, de egyformán jót akarunk. Higgyünk ebben, és ne okozzunk egymásnak sebeket, melyek különben is csak bajt hoznak, a közre is.” (Makkai Sándor – Jancsó Bélához. 1936. július hó 30.)

*

„Én körülbelül két évvel az eltávozása előtt már megmondtam bizalmas baráti körben, hogy Makkai 1936-ban le fog mondani a püspöki hivataláról és Magyarországra távozik. A következő tények alapján alakult ki bennem ez a később valóra vált sejtés. A romániai református egyház új törvényeit megállapító zsinaton Makkai a püspökről szóló szakaszba fölvétette, hogy a püspök tízévi szolgálat után nyugalomba vonulhat a püspöki szolgálatból. Kisebbik fiát, Sándort, ő, a nagyon óvatos és az állam és a románság jó véleményére mindig sokat adó ember, magyarországi katonai iskolába íratta. Mindkét tény: fiának Magyarországon való tanulása és katonai iskolában való tanulása rendkívül kompromittáló lehet egy püspökre nézve. Ennek a szokatlan lépésnek egyetlen magyarázata lehet: előrelátás a jövőre, az új életformára, amelyre készül. Eladta a Donáth úti kis villáját és kertjét, amelyet annyi szeretettel és leleményességgel rendezett be maga, családja és íróbarátai számára. A villa árából öröklakást vásárolt Budapesten. Ugyanebben az időben szerződést kötött a budapesti Révai-céggel. Ennek értelmében havi 400 pengő fix fizetést kap a könyvkiadótól, ellenszolgáltatásul pedig minden műve először ott jelenik meg, és évente legalább egy könyvnek a kéziratát köteles a vállalat rendelkezésére bocsátani. Egyre több időt tölt Magyarországon. Nemcsak Budapesten, hanem Debrecenben is tart előadásokat.
Ezeket az egymással összefüggő jelenségeket nem lehetett másképpen magyarázni, csak úgy, hogy készül itthagyni Erdélyt, és az új életet Magyarországon akarja megkezdeni. A maga szempontjából tehát nem váratlanul hagyta itt Erdélyt. Mindent a legaprólékosabban előkészített a saját maga érdekeinek a világos szem előtt tartásával.
Makkai mint a maga sorsát, küldetését és a világ folyását élesen látó ember, előre megérezte, hogy az ő ideje Erdélyben eltelt; testi, szellemi erejéből már nem futja az itteni egyre súlyosbodó föladatok betöltésére. Már említettem, hogy az ő püspökségének a tíz éve az erdélyi kisebbségi élet legnyugodtabb szakasza.
Makkainak nem volt olyan természetes alkata, és nem voltak olyan kegyelmi ajándékai, amelyek őt alkalmassá tették volna az egyre nehezedő politikai kérdések közötti döntésekre. Sem hajlékony, sem simulékony ember nem volt. Inkább tört, mint hajlott; inkább akadt, mint simult. Nem volt benne kitartás ugyanazzal az üggyel hosszabban – újabb és újabb fázisokban – foglalkozni. Nem tudott várni, vagy valamit kivárni. Inkább volt próféta, tudós és író, mint körültekintő, sok mindennel számoló, higgadt és józan népvezető. A dolgokat nem a maguk adott valóságában, hanem a szellemi képükben, világnézetének a hálózatában szemlélte. Még nem ismerte föl, hogy a történelmi tények nem a mi történetfilozófiánknak a szempontjai szerint, hanem a maguk tőlünk független belső törvényszerűségük szerint igazodnak.
Ahogy Hitler előretörésével és étvágynövekedésével a közép-európai élet egyre nehezebb lett, ő egyre inkább érezte, hogy a növekvő feszültségek között nem tudja többé a maga tisztét lelkiismeretesen betölteni. Szerintem alkatából, küldetéséből és sorsából szervesen következett a püspöki tisztségből való megválása. Én akkor is, amikor mindenki elítélte és megkövezte ezért a lépéséért, azt mondottam, hogy tartom őt olyan jó hívő és felelős embernek, aki komoly belső ok nélkül nem hagyja el a püspöki székét. Az igazi nagy ember a maga korával együtt távozik. Nagy kegyelme az Istennek, hogy nem a halálba, hanem az új életformába.” (László Dezső: Makkai Sándor távozásáról. Kézirat, 1952.)

*

„Makkainak – már a Bánffy Miklóssal való szoros, baráti kapcsolatai miatt is – konfliktusai lehettek a Bethlen György vezetése alatt álló Országos Magyar Párttal… Ezek a konfliktusok bizonyára az egyházvezetésben is éreztették hatásukat (az erdélyi ref. egyházkerület főgondnokai között ui. mind Bánffyt, mind pedig Bethlen Györgyöt ott találjuk), így… azok hozzájárulhattak Makkai felőrlődéséhez.
Jancsó Béla megállapításának van tehát valóságalapja, de nem ad magyarázatot a »rejtély« lényegére: arra, hogy végül is mi késztette Makkait távozásra?
Ennek közvetlen kiváltó okait máshol kell keresnünk. Jakabffy Elemér kényszerű száműzetése idején vezetett Hátszegi naplójában megírja, hogy az 1950-ben – sok más erdélyi magyar arisztokratával, volt földbirtokossal együtt – szintén Hátszegre kerülő Bethlen György gróf elmesélte neki, hogy mint egyházkerületi főgondnoknak, tudomása volt arról, hogy Makkai Sándor anyósa kapcsolatban állott a román Siguranţával, és tájékoztatta azt a református egyház és a különféle egyházi intézmények bizalmas természetű magyarországi kapcsolatairól, beleértve az egyház pénzügyi támogatását is.
Makkai László [a volt püspök nagyobbik fia] a kérdéssel kapcsolatban elmondta, hogy édesapja ugyan soha nem beszélt vele erről a dologról, de ő azt elképzelhetőnek tartja. Nagyszülei elváltak, és a viszony nagyon feszült volt a család és az anyagi gondokkal küszködő elvált asszony között. A kolozsvári Király utcában lakó Makkai-család végül egy kis, udvari lakást biztosított számára. Innen valóban szemmel tarthatta a Makkai-házat, és minden „gyanús” látogatásról informálhatta a Siguranţát. A Siguranţa sokkal többet gyaníthatott mint puszta pénzügyi kapcsolatot (a különféle csatornákon keresztül Erdélybe áramló pénzügyi támogatást tulajdonképpen hallgatólagosan tudomásul vették, hiszen nem sokkal korábban ugyanezt tették a magyar hatóságok is a Bukarestből az erdélyi román intézményekhez áramló pénzek ügyében.). Lehetséges, hogy informátoruk révén Budapestről érkező magyar kormánymegbízottak, Bethlen István és Gömbös Gyula küldönceinek látogatásairól is értesültek.
Makkai Sándor 1914 óta tartott fenn baráti kapcsolatokat Bethlen Istvánnal. 1914–16-ban ugyanis a mezőségi Vajdakamaráson lelkészkedett, és a falu földesura – nemkülönben az erdélyi református egyházkerület főgondnoka – éppen Bethlen István volt (a Holttenger gróf Bádokyja). Az ő révén ismerkedett meg Gömbös Gyulával is, akit Bethlen 1916-ban magával vitt Vajdakamarásra. Makkai harmincas évekbeli állásfoglalásai világossá teszik, hogy Bethlen István liberális konzervativizmusával és Nyugat-barát külpolitikai orientációjával szemben, ebben az időszakban sokkal inkább Gömbös »radikálisabb« bel- és külpolitikai vonalával rokonszenvezett.
Végeredményben a román nacionalizmus egyre erősödő nyomásával egyidejűleg Magyarországon felcsillanni látszó remény késztethette őt – minden, mégoly nyomós empirikus oknál is inkább – távozásra. Az a meggyőződés, hogy az erdélyi magyarság sorsa csak az anyaország végre »jó kezekben lévő« sorsához kötve változtatható meg.
Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy Makkai valóban áldozat – de mindenekelőtt a saját illúzióinak az áldozata.” (Molnár Gusztáv jegyzete Jancsó Béla – Makkai Sándorhoz. 1936. július 20-i leveléhez)

*

És ez még csak a lemondás volt a püspöki címről. Az igazi bomba, amit azóta a sokat idézett „nem lehet” fémjelez, csak ezután következett…

---

Válogatta, összeállította: CsG ( A Nem lehet – A kisebbségi sors vitája. Limes Könyvek, Héttorony kiadó.1989. Szerk. Cseke Péter, Molnár Gusztáv nyomán)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ