Eltűnt egy kedvenc jószágom, hátizsákom dísze.

A történet egy különös jószágról szól, aki az enyém, és akivel naponta találkozom. Továbbá arról, hogy egyszer csak elveszítettem, ám… de nem árulom el itt, az elején a végét, inkább elmesélem a sztorit, olvasd el!

Fogantyú így került hozzám:
Egy szép szeptemberi nap kikocsiztunk Évával a Városból. Nemcsak a derült ég miatt, hanem mert megtudtuk, hogy újra indul a kisvasút Erdőhát közelében. S mi át akartuk élni egy órára a múltat. Milyen volt az, amikor még gőzmozdony pöfögött Erdőn és Háton… Nem utazni szerettünk volna, hanem gond nélkül kihajolni a vasúti kocsi ablakán, hadd fújja a szél a fedetlen fejünk.
No de elkéshettünk, mert vasúti kocsi nem várt a keskeny vágányon, viszont…
Ahogy megfordultunk, megláttuk a piros épületet az út mentén, az üzletet, aminek a kirakatában bőrtáskák, bőrzsákok csalogattak be a boltba…

Annak a kirakatában bőrtáskák csalogattak be a boltba. Az egyik még mintha kacsintott volna, úgy hívott. Elhitette velünk, hogy elfogadna minket a gazdáinak.
Magunkhoz is vettük azt: a barátságosat, azaz megvásároltuk. Barátságosságán kívül a melegbarna színét szerettük meg.

Továbbá a fogantyúját a tetején. Majdnem azt írtam: feje búbján, annyira élőnek tekintjük a Hátizsákot. És hát van egy pecsét a hasán, hogy ő egy nem akármilyen példány a táskák, hátizsákok között.

No de büszkélkedik a fogantyú is. Újabban, azaz mióta hozzánk került, Fogantyú a neve. Becézve pedig: Fog. Biztosan azért olyan rátarti, mert őt nyírfából faragták. Nem puha, mint a fenyő, nem sötét, mint a tölgy! Azonkívül mert mintája különös, ő egy mazúrnyírfadarab! Hallottál ilyet?

Meg hát “mintázták” is. Azt értem azalatt, karcsú, nem egyenes rúddarab, mintha egy teáskannáé lenne. Őt egyenesen arra faragták, hogy a tenyérbe simuljon. És megmagasították. Hogy a rátapadó kezet ne szorítsa. Ne préselje össze se a fogantyú, se az erősített bőr alatta.

Dehogyis szorítja! Tíz éve hordom, de továbbra is olyan sima, mintha először tartanám… Nem cserélném fel semmi mással. Felcserélni? Eladni? Hagyni elveszni?…
Ekkor történt meg sajnos, aminek nem lett volna szabad megtörténnie…

Elmentünk a minap vásárolni Évával a Nagy Boltba. Amelyik olyan hatalmas, hogy amikor belépsz, nem látod a végét. Elférne benne egy óriás, persze csak fekve.

No de mi nem óriás-nézőben voltunk, hanem élelmiszert vásárolni mentünk a Nagy Boltba, azaz bevásárolni egy hétre.
Úgyhogy a bevásárlókosarunk hamar megtelt, majd a kassza után a szatyrokat dugig tömtük. Az egyiket kenyérrel, tejjel, tejfellel, uborkával. A zöldfülû szatyrot murokkal, naranccsal, paradicsommal, paprikával. A pirosfülű feketébe került a szörp meg a mörp, dehogyis… a fagylalt, a lasagne, a borjú-, a disznóhús meg a fogpaszta. Sőt, friss olasz laska, aztán volt még egy negyedik a törékenyeknek. Sós uborkával, áfonyadzsemmel, tortaszelettel. Nem is tudom, hogy az aludttejet hová pakoltuk, hogy ne zavarjuk az álmát…
Ezalatt a Bőrzsákom várt türelmesen, került bele is egy kiló rizs, két májpástétom-konzerv, három saláta retekkel, de azzal meg is telt. Szóval meg voltunk rakodva: elsőnek a zsákot emeltem fel a hátamra, aztán a többit elosztottuk súly szerint, és igyekeztünk a gépkocsinkhoz, hiszen kint már szürkülödött.
Siettünk, meg féltünk a sötéttől, talán ez volt az oka… Hogy nem vettük észre… Azaz, amikor a kocsiból pakoltunk ki, láttam meg, hogy nem vettük észre, hogy…a fogantyú, azaz Fogantyú, a hátizsák, még pontosabban a mi Hozzátartozónk… hiányzik!

Lógott a Zsák két bőrfüle üresen. Még meg is nyúlt mindkettő a bánattól.

Hogy vigasztaljam őt, vagyis a lógó fülűt, meg magamat is, kérdem tőle:
– Megkeressük?
Látom, hogy megcsillan rajta azonnal a kerek pecsét, amit a hasára nyomtak. Mintha azt mondaná:
– Igaz ez?
– Hát persze, hogy igaz! – kurjantom el magam, bevágom őt is meg magam is a kocsiba, s máris vágtatunk a Nagy Bolt felé.
“Csak ott lenne, s nem az utcán…”, szólal meg bennem a lelkem mardosó kétely. A félelem, amit a Hátizsákomnak nyilván nem adtam tovább. Inkább a veszélyben lévő barátunkhoz szóltam gondolatban:
“Fog, tartsál ki, érted megyünk!”
Figyelem közben az utat a parkolótól a Nagy Boltig. Mert történt már meg, hogy az egyik karja kicsúszott a bőrfüléből, s hát kicsúszhatott ezúttal mind a kettő, de hol? Ha az utcán, valaki belérúg, Fog messze repül, s akkor én kereshetem…A legjobb lenne talán, ha az üzletben felejtettük volna, de melyik részében? Hiszen a Nagy Bolt olyan, akár egy óriás, lefekve persze…
Így okoskodom: a zsákot a vállamról a kasszánál vettem le. Kieshetett ott. Különben is – ha valaki megtalálta, odaadhatta a kasszírnőnek. Ott kell keresnem. Jó, sietek a kassza felé. Több is van, melyikhez menjek? Megtalálom még a ”miénket”? Nem ez, nem ez, talán az utolsó előtti …
És akkor: meglátom!
A színe tűnik fel elsőnek, az, amire ő olyannyira büszke. Az az enyhén színezett, vajszínű talán… Megyek, azaz Hátizsákkal megyünk, loholunk közelebb, kérdem tőle, a Zsáktól:
– Te is látod?

S hát alig lépésnyire a pult szélétől megbizonyosodom afelől, hogy Ő az, Fogantyú. Előbb elönti a szívem a meleg, de aztán meg a rossz érzés vesz erőt rajtam – olyan élettelen, annyira megnyúlt. Annyira beszorult az árokba, mintha nem is ő lenne.

Nem is néz rám, nem csillog, pedig a lámpa felé tartom.
Mintha így vádolna:
– Itt hagytál! Itt hagytatok! Idegenek között, pedig én azt hittem, ott a helyem, Zsák Fülénél. Azon a helyen, amire én olyan büszke voltam!
S mintha így folytatná:
– Nem ittfelejtettetek, hanem itthagytatok! Nem kellek nektek. Nem akartok!
Megdöbbenek. Hiszen nem úgy van az, nem igaz, amivel vádol. Mert kell nekünk, szeretjük. De megértem, ha így gondolja. Mi valóban elmentünk nélküle, nem figyeltünk rá. Hangja meg nincs, hogy kiáltson utánunk.
Megfogom, felemelem, viszem magammal. A tenyerembe szorítom, hogy érezze a szeretet melegét.

„Mazúrka”, így becézem.

Majd megmutatom Hátizsáknak is, és mielőtt a kocsiba beszállnánk, beillesztem a… helyére. Vagyis beakasztom a Fülekbe. Ott van ő otthon.

Évát is megörvendeztetjük Fogantyú látványával, kipakolunk, s mielőtt a szekrénybe zárnám, szemem elé tartom a Zsákot, hát Fogantyú – mint ahogyan régen tette – rám mosolyog!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ