[Nem lehet…] Makkai Sándor, püspöki székéről lemondva és Erdélyből távozva, ezzel a címmel közölte a budapesti Láthatár c. folyóiratban (1937/2) nagy visszhangot kiváltott cikkét, amelyben, összefoglalta nézeteit elhagyott kisebbségi közössége helyzetéről és jövőjéről. »… nem tudom elképzelni a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezését – írta -, mert magát a kisebbségi „kategóriát” tartom emberhez méltatlannak és lelkileg lehetetlennek«. Szerinte az első világháborút lezáró békeszerződések »… minden következménye közül a kisebbségi kérdés az, amelyben legvilágosabban szemlélhetjük az egyetemes emberiség tragikus öngyilkossági kísérletét«, majd így folytatja: »… minél inkább telik az idő, a politikai megoldás útjába annál több és új akadály fog gördülni, […] a kérdés megoldásának igazi emberi lehetőségei: a belátás és a méltányosság is mindinkább háttérbe szorulnak«. Azt az »ábránd«-ot, »melyet a liberalizmus szelleme táplált« e kérdés megoldását illetően, »önmagában véve a legnagyobb hazugság«-nak látja, s úgy véli, hogy a jövő útja a nemzetek számára »emberi mivoltuk faji és történelmi sajátosságainak öntudatos kiművelése«, s hogy a »saját nemzeti géniuszának szárnyai alá menekülő« emberi lélek számára »a nacionalizmusnak ez a fellángolása most már a jövendőt alakító leghatalmasabb tényezővé vált«. Ebben a helyzetben – vonja le következtetését – »… az ember csak saját nemzeti közösségében érezheti és teheti magát emberré, […] a nemzetekhez tartozó tömbök és egyének csak saját nemzetük szuverenitásának kötelékében találhatják meg az emberhez méltó élet lehetőségeit«. Szemben korábbi – a Magunk revíziójában is meghirdetett s a transzilvanizmus eszmei körében, a helikoni íróközösség tagjaként, sőt hangadó személyiségeként képviselt – felfogásával, amely egy »lelki magyarság« eszményében, az erdélyi múltra és örökségre épített magyar szellemiségben jelölte ki a célt, és a kisebbségi lét perspektíváját, most kijelenti: »… a magyar kisebbségi nemzetdarabok teljesen képtelenek az életre, még akkor is, hogyha az életösztön parancsára ezzel biztatják vagy hitegetik is magukat«. Majd így nyomatékosít: »… tény, hogy semmiféle kisebbségi közösségben a nemzeti élet igazi teljessége nem élhető. Ennek nem csak külső akadályai vannak, hanem belsők is: a kisebbség lelkületében lassanként előálló kényszerű torzulások és elszűkülések.« Végül így zárja le gondolatmenetét: »A kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nem csak az, hanem erkölcsi lehetetlenség.« (Dávid Gyula: Nem lehet-vita, 1937-1938 / transindex.ro)

*

„A »nem lehet« kissé merev megállapításában nem értünk egyet a cikkíróval, mert ma is hiszünk abban – ez emberi és magyar kötelességünk –, hogy a nemzetek kölcsönös jóakaratával megtalálható az a sorsforma, amelyben az egyes nemzetrészek reményteljesebb életet élhetnek, s ez a sorsforma, ha nem is végleges megoldást jelent, de legalább enyhíti a mai elmérgesedett helyzetet, s lehetőséget nyújt egy véglegesen emberi és jó megoldásnak. Szeretnénk, ha a kisebbségi kérdés szakértői ezekre a megoldásokra a maguk részéről is fényt vetnének, hogy ezt a súlyos világkérdést leg- alább egy lépéssel előbbre vihessük a megoldás felé. Azt talán a Láthatárnak hangsúlyoznia sem kell, hogy mindig emberi és mindig békés megoldásokra gondol.” (Szerkesztőségi felvezető Makkai Sándor Nem lehet c. esszéjéhez. Láthatár, 1937/2.)

*

„Mindezek és az el nem mondottak pedig egyáltalán nem magát a kisebbséget vádolják, hanem ma még meg nem érett vádat emelnek annak a világnak a lelkiismerete ellen, amely elég könnyelmű vagy elég gonosz volt ahhoz, hogy egy nagy történelmi hivatást betöltött és Európa egyensúlyát biztosító nemzetet úgy dobáljon szét, hogy annak tagjai lassan, de biztosan elvérezzenek és szétmálljanak.
A kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem erkölcsi lehetetlenség.
A mi kisebbségi sorsba jutott véreink, idegen nacionalizmusok testében, legnemesebb életcéljuk szerint tétlenségre kárhoztatva, mellőzve, teljesen ártatlanul és méltatlanul lenézve, emberi méltóságukban szenvednek olyan kibeszélhetetlen sérelmet, amely a világtörténelem e legsötétebb korszakának valamikor rettenetes ítéletévé fog válni. (Makkai Sándor: Nem lehet. Láthatár, 1937/II.)

*

„…Az írás stílusa, az a biztos, erőteljes, gondolatkifejező stílus a Makkai Sándoré, ezé a nagy magyar íróé és gondolkozóé. Ebben semmi tévedés. Amit ír, arról nehéz elhinni, hogy ezek tényleg az ő mondanivalói.
A cikk a kisebbségi sorssal foglalkozik, és címe már magában foglalja a tartalmát és tendenciáját; Makkai arra a konklúzióra jut, hogy »a kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem erkölcsi lehetetlenség«. Kisebbségi sorsban egyszerűen nem lehet lenni és élni.
És ha mégis muszáj? – kérdezi erre valószínűleg mindenki. Akkor mit kell tenni, akkor mégis miként kell élni, mit kell cselekedni?
Erre azonban Makkai nem felel. De hát logikus is ez a hallgatás. Mert akinek az az álláspontja, és ezzel a problémát el is intézi, hogy a kisebbségi sors lehetetlenség, az természetesen nem is mondhatja meg, hogyha azonban mégis lehetséges, akkor hogyan lehetséges.
Bizony mondjuk: tényleg jobb többségi sorsban élni. Boldogabb végzet, ha valaki a saját állami és nemzeti szuverenitása alatt lélegzik, művelődik, alkot és boldogít. De annak, akit mégis kisebbségi fátumra rendelt a történelem vagy a vak véletlen, vagy a bekövetkezése az időknek, azt azzal útra bocsátani, hogy kisebbségi sorsban lenni politikai és erkölcsi lehetetlenség: nemcsak roppant pesszimista, hanem egyben igen kényelmes és defetista felfogás, és legkevésbé pászol ahhoz a férfiúhoz, aki már élt kisebbségi életet, és abból saját akaratából csaknem ugyanolyan előkelő többségi pozícióba eltávozott. Hiszen ha mindnyájan utánozhatnók ezt!
… Ha igaz volna az a tézis, hogy nemzeti szuverenitás hiányában a kisebbségi magyarság számára kulturális, szellemi, tehát emberi élet lehetetlenség, akkor a múlt számos tünete sehogysem volna megmagyarázható. Nemcsak az államhatalom nélküli cseh kultúra fennmaradása és virágzása, vagy a három részre szabdalt lengyel nemzet múlt századbeli fényes irodalma nem volna elképzelhető, de miként lehetne megérteni, hogy Erdélyben megszületett egy román nemzeti centrum anélkül, hogy magában a román királyságban román szellemi élet lett volna, mert hiszen ami volt, az szláv vagy görög volt. Hogy épült volna ki a balázsfalvi tudományos és irodalmi iskola…
…Amikor lesújtva olvassuk át újra és újra Makkai Sándor pesszimista írását és azt a vagy-vagyot, ami között természetesen egyetlen kisebbségi nemzet sem tud választani, azaz: hogy vagy ne legyen kisebbség, vagy ha van, akkor a kisebbség nem nemzet, és tagjai nem emberek többé – eszünkbe villámlik egy másik Makkai, aki 1929-ben kiadta nálunk a Mi utunk című könyvét, és 1931-ben megírta a Magunk revíziója című korszakos munkáját. Tudjuk, hogy azóta roppant változás állott be Makkai életében; kisebbségi magyarból többségi magyarrá emelkedett, de még ez a rendkívül nagy s átalakító változás sem magyarázhatja meg azt a tátongó eltérést, ami akkori művei és mostani „nem lehet”-je között ásít. Hogyan vált a realitás kegyetlen és kérlelhetetlen kimondójából a mostani minden lehetőséget megtagadó bíró, azt nálunk erősebb lélekelemzőnek kell megmagyaráznia. Mert ezután a cikk után a Magunk revízióját tűzbe kell hajítani, és félre kell dobni, pedig még nem is régen ezen az új erdélyi magyar nemzedék szellemi és politikai iskolázottsága haladt…
Makkai 1931-ben kisebbségi létében sem írhatott mást, mint amit legigazabb meggyőződése sugallt, és 1937-ben korlátlan véleménynyilvánítási szószékben sem hirdethet mást, mint amit hisz. De nekünk, akik mégis tovább is a kisebbségi sorsot járjuk, tovább is a Muszáj-Herkulesek szerepét kell betöltenünk. Nekünk lehetségessé kell tennünk mindazt, amit Makkai ma lehetetlenségnek kiált ki. Ha nem így tennénk, foghatnánk az ásót, hogy megássuk a sírt, hol nemzet süllyed el. De a nemzet nem akar elsüllyedni.” (Hegedűs Nándor: Megjegyzések. [Nagyváradi] Szabadság 1937. február 12.)

Válogatta, összeállította: CsG ( A Nem lehet – A kisebbségi sors vitája. Limes Könyvek, Héttorony kiadó.1989. Szerk. Cseke Péter, Molnár Gusztáv nyomán)