154. nap – február 1.

Tegnap az orvos nagyjából egészségesnek nyilvánított, ezért ma, körülbelül három hetes kihagyás után, ismét útra keltem. Amritszárnak vettem az irányt, a közvetlen úticélom pedig Szonipát, Delhi egyik elővárosa. Iszonyatos méretű, számomra embertelen léptékű település az indiai főváros, másfél napba fog kerülni, hogy kikerüljek belőle. 26 évvel ezelőtt már töltöttem itt néhány felejthetetlen napot, akkor egy helyi ismerős azt mondta, Delhit egy hozzávetőleg 60 km sugarú körként képzeljem el. Azóta a város még nagyobbra nőtt, lakóinak száma állítólag meghaladja a 20 milliót. A terjeszkedő megalopoliszban lépten-nyomon építőtelepeket látni, százával húzzák fel a 20 emeletes lakóházakat, ahova az új indiai középosztály tagjai költöznek be. Az építőtelepekről a levegőbe kerülő hatalmas mennyiségű pornak, na meg a nem éppen modern járműparknak betudhatóan gyakori a szmog, ami, ha nincs légmozgás, sűrű ködként üli meg a várost.
Ha Delhiben nem fogok halláskárosodást szenvedni, akkor sehol, a főutak mentén ugyanis elképesztő a ricsaj. A közlekedés körülbelül ugyanolyan szinten kaotikus, mint Iránban, a zajszint pedig egészen elképesztő, mivel mindenki dudál, ha kell, ha nem. Szerencsére, míg az iráni közlekedési stílus megrémített, addig az indiai nem hat így rám, nagyon éberen, de teljes lelki nyugalommal közlekedem, nincs olyan érzésem, hogy egy elhibázott lépés, a figyelmem pillanatnyi lanyhulása a testi épségembe kerülhet.
Nagyot változott Delhi azóta, hogy itt jártam, nem csak lényegesen nagyobb, de modernebb is lett. Ember hajtotta riksából és háromkerekű tuk-tukból ugyanannyi van az utakon, ugyanakkor rengeteg a viszonylag modern, helyben gyártott, Tata és Maruti-Szuzuki márkájú gépkocsi. 1994-ben a tömegközlekedést kizárólag az autóbuszok jelentették, azóta 12 metróvonal épült, a hálózat hossza közel 380 kilométer.
Gyors modernizáció megy végbe Indiában, tízmilliók most találkoznak először a nyugati techikával és életstílussal, aminek sok apró jelét figyeltem meg. Egy külvárosi plázában, melynek a látogatói, egy ismerősöm elmondása szerint főleg a Delhi környéki falvakból kerülnek ki, több embert is láttam, aki nem mert rálépni a mozgólépcsőre, vélhetően sosem találkozott még ilyen ördöngösséggel. A metróállomásokon ki van írva, hogy a mozgólépcsőt mezítlábasan nem szabad használni, illetve, hogy a földre köpni tilos, a szerelvényeken pedig hangosbemondón kérik az utazóközönséget, hogy ne üljön a kocsik padlójára. A hagyományos indiai kultúrában mezítláb járni és a földre ülni teljesen elfogadott, annyi köpködő férfiembert pedig, mint itt pár nap alatt, egész korábbi életem során nem láttam. (Pengő Zoltán, Maszol.ro)

Utam vázlata Delhiig