Sok év telt el, hogy Lujcsi bácsival találkoztam, az öreg középiskolai tanár volt, a történelmet, pontosabban az ókort tanította. Rettenetes élmény, pokolbéli, amikor a negyedik osztály játékosságából kinőve a Déloszi Szövetség, a spártai katonai arisztokrácia, Periklész reformjai meg a hellenisztikus korszak labirintusában találta magát az ifjú ember. Kimondhatatlan nevű hegyek, völgyek, királyok, hadvezérek Egyiptomtól Rómáig, de nem véletlenül indítottam a görögökkel, Lujcsi bácsinak ez volt a gyengéje, ha pontosan akarok fogalmazni, imádatának tárgya. Azt is csak utólag tudtuk meg, miért példálózott minduntalan az athéni demokráciával, ami mellett még a polgári demokrácia is csak smafu. Így mondta, mi pedig akkor még el is hittük neki, más demokráciákról, mint amilyen a népi, nem is beszélve. S hogy egy-egy nagy elégtelent beinkasszóztunk, úgy éreztük, saját kezűleg hajított le a Tajgetosz hegyéről, mint valami hülyének született, ötödikes koráig valahogy felnőtt emberpalántát. Nekünk pedig a nyakunk tört s még jó, ha átcsúsztunk valahogyan évharmad végén. Görögországtól akkor rettegtem, most annál jobban szeretem. Igaz, már nem mondatja fel a leckét Lujcsi bácsi, a fülem is helyén van, mint ahogy az is igaz, hogy egyik nap Leonidászék hősiességének szobránál állunk, ott, a domb lábánál vonultak a perzsák, s azért Termopülé ez a szoros, hogy neve örökre beíródjék az emberi történelem nagykönyvébe, a félelem nélküli halál példázataként. Másnap már az ég magasába költöztetett ortodoxia hegyén vagyunk, ahol zsolozsmázó, imát mormoló szerzetesek állnak a sziklák tetején, ők a török elől kúsztak fel oda. A buszon aztán hirtelen fölfedeztem Lujcsi bácsit, elképzelhetik, mennyire meglepődtem, amikor annyi év után egyszer csak megjelent életnagyságban. Ott ült az idegenvezető mellett, élvezettel részletezte a krétai-mükénai kultúrát. Még hivatkozásaiban, mozdulataiban is a régi volt, csak a pálca hiányzott a kezéből, amit hol a térképen, hol meg rajtunk járatott. Aztán mintha Peiszisztratoszról is kiselőadásba fogott volna, annak idején belénk sulykolta nevét, de hogy ki volt, mi volt, rég elfelejtettem. Viszont eszembe jutott az öreg egy furcsa fogadalma. Azt találta mondani, hogy ha egyszer eljut Görögországba (ami akkoriban elképzelhetetlen volt), amint megérkezik, térdre ereszkedik és megcsókolja az imádott földet, az európai kultúra és civilizáció egyik bölcsőhelyét, mert a másik Róma, illetve a latin világ.
Jött is a technikainak mondott szünet, egy benzinkút mindenesboltja előtt álltunk meg, tessék vécézni, meginni egy sört, kávét, tíz perc és megyünk tovább. Leszállt Lujcsi bácsi is, valami bokor után nézett. Lehet, hogy azt az ötven eurócentet sajnálta, lehet, hogy nem bírta kivárni a sort, úgyhogy eltűnt a bozótosban, ami mint minden ott és azontúl, százszázalékosan görög volt. De mit is keresne egy tucat félisten meg isten, sőt főisten a kelet-európaiak és laza vendégmunkások által összejárt bűzös cserjék között? Minden kérdés nélkül is tudtam, a csók elmaradt egy tán nem is oly közeli, de mindenképpen líraibb pillanatra.