Dr. Kúnos Ignác nagyra becsült turkológusunknak létezik egy 1923-ban megjelent török népmesegyűjteménye, melyet egy évvel korábban rendezett sajtó alá, s bevezető-ajánló sorai végén pedig ezeket írta: „Adakále meséiből, török mesék gyöngyeiből, kis füzetkénk ékesedjék, Allah neve dicsértessék. Budapest, 1922. év július hava.” Néhány kölcsönvett mese révén, bár földrajzilag a szigetnél jóval tágabb vidékeket járnak be, talán mi is eljutunk az azóta elsüllyesztett „tündérsziget”-re, melynek neve Ada-Kaleh.

1. A favágó meg a farkas

Volt is, nem is volt, volt egyszer egy ember.
Abból éldegélt, hogy fát vágott a hegyen, lecipelte és hol jól, hol rosszul eladogatta. Vágja egy nap a fát a hegyen, hát látja, hogy egy juhnyáj közeledik feléje.
— Tán nincs is gazdájok, — gondolja az ember — hátha vagy egyet elkaparinthatnék a sokból.
A tóközben kiválik egy juh a nyájból és egy kút volt a közelében, hát hogy hogynem, beleesett. Odasiet az ember, és amint betekint a kútba, íme egy vak farkas ül benne, előtte meg ott kucorog a juhocska.
— Ejnye, a teremburáját, — fakad ki az ember — lám ennek a vak állatnak a lába elé gurul a szerencséje, én meg favágással emésztem az életemet. Majd csak nekem is a lábam elé gurul a szerencsém.
Ezzel veszi a baltáját, meg a kötelét és megy vele haza.
Azzal fogadja otthon a felesége:
— Tán fát se vágtál, hogy ennivaló nélkül jössz haza.
—Asszony, — mondja a favágó — egy farkast láttam ma, amint a lába elé gurult a szerencséje. Aki azt megcselekedte vele, az állattal, nem fog megfeledkezni én rólam se. Én innen egy tapodtat se megyek többé sehová.
Azzal fogja magát és lekuporodik a földre.
1Elmúlik egy nap, elmúlik két nap, csak nem gurul a szegény ember szerencséje. A harmadik nap, úgy éjfél felé, egy dervis jelenik meg az álmában és azt mondja neki: —A hegy tetején egy nagy tisztás van, egy
fazék arany van elásva benne; menj és ásd ki magadnak.
Felébred a favágó és elmondja az álmot a feleségének.
— A man (oh) uracskám, szaladj és ásd csak ki sebtibe.
— Nem én, — mondja a favágó — ha szerencse, hát guruljon a lábam elé.
Azzal lekuporodik ismét a helyére.
Egy szomszédjok volt a favágóéknak. Meghallotta valahogy a favágónak az álmát és ihol egy ásó, ihol egy lapát, sietnek a hegyre és megkeresik azt a tisztást. Ásnak benne, ásnak, hát íme, csakugyan előkerül a fazék. Viszik nagy lelkendezve hazafelé, és amint széttörik az edényt, oh nagy Allah, kígyókkal volt tele. Összeszedik az edényt, meg a sok kígyót, odalopódzkodnak a favágóékhoz és a kéményen át dobálgatják be hozzájok.
Felriad az asszony az álmából és odaszól az urának:
— Kelj fel apjuk, mintha bedobáltak volna valamit.
— Nem én, — mondja a favágó — ha szerencse lesz, hát csak guruljon a lábam elé.
Felkél az asszony, gyertyát gyújt és amint nagy óvatosan kinéz a konyhába, hát tele a kemence a sok arannyal.
—Siess ember, — kiált be az urának — tele a házunk arannyal.
— Nem én, — szól a favágó — ha annak a dögfarkasnak a lába elé gurulhatott a szerencse, guruljon ide én elibém is.
Csak visszakuporodik a helyére.
Mitévő legyen az asszony? Kimegy a konyhába, behoz vagy egynéhány darab aranyat és viszi oda az urához.
— Itt van a lábad előtt, kelj fel már no.
Erre felugrik az ember, összesepri a sok aranyat és elhelyezi egy nagy ládába. Amikor előáll a szükség, elővesznek egy-egy darabot, és jólétben, meg boldogságban telik-múlik az idejük. Elérték az elérendőt, nekünk is jusson belőle.

Forrás: Kúnos Ignác dr: Adakálé mesekertje. Török népmesék. Athenaeum, 1923. Budapest

A teljes gyűjtemény elérhető itt.
http://mek.oszk.hu/16500/16555/16555.pdf

Következik: Az árva lány papucsa