Nagy Anna-Éva erdélyi magyar festőművész, 1943-ban született Kolozsváron. Ugyanott végzett 1966-ban, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészet szakán. Tanárai Kádár Tibor és Petru Feier voltak. Emellett freskófestést is tanult Abodi Nagy Béla osztályában. Szülei, Abodi Nagy Béla és Teusch Éva-Klára szintén képzőművészek voltak.
1976-tól 1988-ig a Romániai Képzőművészek Szövetségének tagja. Festőművészként a Nagy Anna nevet használja.
1966-1988 között számos országos képzőművészeti kiállításon és biennálén vett részt Bukarestben, Kolozsváron, Tordán, Konstancán, Tulceán, stb. 1974-ben egyéni kiállítása volt a kolozsvári UAP Galériában és ugyanabban az évben részt vett az UAP keretein belül a berlini nemzetközi képzőművészeti kiállításon.
1988 szeptemberében férjével, Andonis Papadopoulos (Αντωνιος Παπαδοπουλος) festőművésszel és lányával, Papadopoulou Nagy Ildikó Niké grafikussal Görögországban, Athénban telepedett le.
1988-tól 2009-ig a Görög Képzőművészeti Szövetség tagja.
Görögországban részt vett a Görög Képzőművészeti Szövetség által rendezett fontosabb kiállításokon, csoportkiállításokon és több egyéni kiállítást is rendezett.
2009-ben férjével Budapestre költözött, a mai napig ott él.

*

Kolozsváron 2017-ben a Quadro Galériában szerepelt, egy portréval (Nő szalmakalappal), és 2018 nyarán a Művészeti Múzeum csoportos kiállításán vett részt két alkotásával (Ihlet, és Három nő – két olajfestmény, kompozíció). A Bánffy Palota kiállításán azok az alkotók szerepeltek, akik a hetvenes években a Rákóczi úti Művészeti Szövetség műtermeiben dolgoztak.
Az ottlévő munkáiból többször is kiállítottak. Készülőben van egyéni kiállítása is, ugyanott.

Nagy Anna festményei gyakran felbukkannak a facebookon, nagyon megragadott egyéni látásmódja, művészete. A Gondola Kulturális Magazinnak készítettem interjút vele 2018-ban.
Csakhogy Anna nemrég versekkel lépett a nyilvánosság elé, amelyek egyéni hangja helyet követel számukra a költészet palettáján. Erről faggattam, természetesen írásban.

*

– Kedves Anna! Azt hiszem, az embernek meg kell érnie bizonyos fokig, hogy közelébe kerülhessen egy festőnek, egy költőnek, aki elüt az általánostól, olyan formát, tartalmat vállalva-közölve, ami a te művészetedet jellemzi. Két éve nyilatkoztad a Gondola Kulturális Magazinnak, hogy önmagadat kerested, keresed mióta csak megfogtad az ecsetet. Talán olyan szülők, főként édesapa árnyékában nőni fel, mint te, ez szinte természetes. Abodi Nagy Béla nemcsak markáns egyénisége volt az erdélyi magyar festészetnek, de emberként is meghatározó alakja egy viharos történelmi korszaknak közelmúltunkban. Édesanyád ecsete is elanyátlanodott egy idő után, családjának szentelve életét. Évekig csak a képeidről tudott a világ. De közben Te verseket is írtál, nemrég közöltél belőlük egy csokornyit a netoldaladon. Te, aki évekig tanárként dolgoztál, szép fegyelemről teszel bizonyságot verseid szerkezetében, ritmusában, dallamában. Hangod épp olyan sajátos, nyelved épp annyira elüt a ma költészeti trendjétől, mint festészeted, amely egyedi, összetéveszthetetlen karakterű, de mellette sokan fognak felfigyelni rád verseid okán is. Mint az óbor, amit csak tapasztalt ízlelők tudnak igazán értékelni, a művészeted különleges, veretes. Mi vett rá arra, hogy elszánd magad a megmutatásra?

Anna válaszában habozott: ő festő, nem költő. A vers az ő esetében csak melléktermék.

– Kell-e vajon tartania egy embernek attól, amit alkot? – kérdeztem tőle.

– A festményeimet nem félek megalkotni és megmutatni, hiszen 1966-tól kiállítok. Hároméves korom óta rajzolok folyamatosan. Tizenöt éves koromtól készültem tudatosan a festőpályára. Illetve akkor határoztam el, egy édesapámmal folytatott beszélgetés nyomán, hogy rendszeresen fogok készülni. Verseket szintén 15 éves koromtól írok. Emellett szenvedélyes olvasó vagyok. Állandóan olvastam verseket, a magyar- és a világirodalom költészetét. A verseim megírása meglehetősen spontán folyamat. Nem a „szakmám”. Ezért nagyon nehezen és igen későn határoztam el, hogy néhányat felteszek az internetre. Nem tartom magam költőnek, mert a költészettel szemben igen nagyigényű vagyok. Középiskolában tanultunk világirodalmat, irodalomelméletet, verstant, ismerem az időmértékes verselést, a szonettet, a magyar versformákat, a szabadverseket. Naponta olvasok kiváló verseket. Tehát magamról azt mondanám, hogy olyan festő vagyok, aki megírja azt, amit nemigen lehetne megfesteni. Ezért szabadabb formákat használok. Ezért is tartottam a verseim közlésétől. Mentségem: csak akkor írok, ha van mondanivalóm. Képekben látok írás közben is. Az internetre feltettem nagyon korai verseimet is, a hatvanas évekből. Ezeket datáltam. A tematika változatos. Talán a művészettörténeti tanulmányaim teszik, hogy nem kötődnek a napi, politikai aktualitásokhoz. Az íráshajlamomnak a családban is vannak gyökerei. Nagyapám, dr. Nagy Géza egyháztörténész volt, számos tanulmánya jelent meg. Főműve a XVII. századi erdélyi protestantizmus története, amit Magyarországon és Hollandiában adtak ki. Édesapámnak már középiskolás korában novellái jelentek meg a Pásztortűz c. folyóiratban és mint festőművész és egyetemi tanár, sűrűn publikált művészeti tárgyú cikkeket az Utunkban és más folyóiratokban. Nagyon jó verseket is írt…. Szóval, könyvek és művészeti albumok közt, nagyon igényes és nagyon szeretetteljes családban nőttem fel.

– Miért mentetek el az országból? Mi volt a saját indítékotok?

– Az idők szele és a körülmények határozták meg ezt a lépésünket. Maradjunk ebben, mert erről regényt lehetne írni. A szüleim nem ellenezték az elhatározásunkat. Nem voltunk „gazdasági kivándorlók”. Kolozsvárt műtermünk, saját lakásunk, állásunk volt. Csak nem szerettünk harmadrangú állampolgárok lenni. Emellett a férjem görög állampolgár volt.1988 őszén távoztunk, de már 1982-től jártunk látogatóban néhányszor Athénban, ahol az Andonis bátyjai éltek. Két kiállításunk, vásárlásaink is voltak ott az előző években.

– Mit változtatott rajtad a görögországi élet?

– A görögországi életünk annyiban változtatott meg, hogy még önállóbbnak kellett lennem, mint a szülővárosomban voltam. Mindent elölről kellett kezdenünk. Egy távoli rokon nagyon jó, tágas albérleti lakást szerzett nekünk, amelyben két különálló műtermet rendezhettünk be. Andonist rövidesen, vizsgák után tanárrá nevezték ki, én meg felvettem a kapcsolatot a jobb galériákkal. Közben görögül tanultam és egy éven belül már jól beszéltem, írtam és olvastam. A második év elején felvettek a Görög Művészeti Szövetségbe. Azelőtti évben nagy kiállításom volt az Achilleo galériában. Mivel Andonis hosszú ideig Athénon kívül tanított, az ő kiállításait is szerveztem. Alapjában véve nem változtam meg, mert a nehézségeket általában megoldandó feladatokként kezelem.
Nagy hatással volt rám a görög táj, a műemlékek, a múzeumok fantasztikus anyaga. Bejártuk Görögországot, a szigeteket. Barátokra tettünk szert. Megalapítottuk a Magyar–Görög Kulturális Egyesületet, egy baráti családdal együttműködve, sok értékes tevékenységet szerveztünk. Az első két évtől eltekintve, amikor újra talpra kellett állnunk, évente meglátogattam a Budapesten élő testvéreimet és a Kolozsváron élő szüleimet. Athénban sok egyéni kiállítást rendeztem. Közben a lányunk, aki 10. osztályig a Brassaiba járt, két év alatt befejezte a görög középiskolát, majd ugyancsak Athénban művészi és számítógépes grafika-szakot végzett.

Természetesen honvágyam is volt, de a rengeteg megismerni való, tennivaló nem engedett ellanyhulni.
Mindent összevetve, a görögországi évek gazdagítottak, mint művész felszabadultam, de tudtam, hogy valamikor visszatérek a magyar nyelvterületre.

– És a Magyarországra való átköltözés milyen változásokkal járt?

– Igazából a lányunkat, Ildikót követtük Budapestre, aki előttünk két évvel telepedett át. Egy grafikai cégnél dolgozott. Amikor megszületett a kisfia, úgy gondoltuk, hogy segítségre lesz szüksége a kétévi gyermeknevelési szabadság után. Itt volt az alkalom, hogy végre újra anyanyelvi közegbe kerüljek. Budapesti költöztető cég intézte, remekül, a holmink szállítását.
Magyarországon otthon érzem magam. Csatlakoztam az internethez is, így új ismerősökre, barátokra tettem szert. A testvéreim is itt élnek. Sajnos, a szüleim közben elhunytak, a Házsongárdi temetőben nyugszanak. Innen is haza szoktam látogatni Kolozsvárra.
Sosem szakadtam el a magyar kultúrától. A lányommal Athénban is mindig magyarul beszéltem, míg az apja gyermekkora óta görögül. Ezért nem volt problémája, amikor görög iskolába került.

– Az életedet kísérő traumákról mesélnél?

– Ez nehéz téma. Számomra a környezet és az egyén harcát jelenti. Te magad is tudod, mit jelentett magyar értelmiséginek lenni a Ceauşescu érában Erdélyben, például Kolozsváron. Nemrég olvastam az lllyés Kinga lehallgatásáról. A mi családunk minden tagját lehallgatták, a teológiai tanár nagyapámmal kezdődően. A romániai forradalom után megjelentek az ún. Fehér füzetek, részletekkel a nagyapám dossziéjából. Az édesapám több kötetes követési és lehallgatási dossziéiból az interneten is megjelentek részletek. Édesapám ’48-ban került haza a hadifogságból. Aztán a családi házat államosították a fejünk fölül. Az édesapám bátyját, nagybátyámat minden megnevezhető ok nélkül elvitték a Duna-csatornához. Igaz, hogy sok év múlva rehabilitálták, de korán meghalt az ottani robotban szerzett betegség miatt. Az édesanyám apja német származású volt és ügyvéd. A családban senki sem mert németül beszélni a háború utáni években, holott a család egyetlen tagjának sem volt köze a fasizmushoz. A német nagyapám ügyvéd volt, de nem dolgozhatott.
Ugyanakkor senki sem kesergett. Mindenki dolgozott és hallgatott. A gyermekkorom boldog volt, mert a felnőttek nem traktáltak minket a problémáikkal.
A középiskolai éveimre is jó szívvel emlékezem vissza. A Brassai Sámuel elméleti líceumba jártam, ami akkor mintaiskola volt, kitűnő tanárokkal. Kedves, összetartó osztályom volt, ma is tartjuk a kapcsolatot. Annál is inkább, mert a 32 hajdani tanuló közül tizenöten Magyarországon élnek.
A Képzőművészetin 1960 -1966 között a magyar tagozatra jártam. Később ez a szak fokozatosan elsorvadt.
Az első komolyabb trauma, ha annak nevezhetném, hatodév után, a Bukarestben történő kihelyezéskor ért. Érdemdiplomával végeztem, Kolozsvárt születtem, az egyetem tudományos tanácsa asszisztensnek kért, mégis erőnek erejével Craiovára akartak kinevezni. Nem fogadtam el és állás nélkül tértem haza. Fellebbeztünk. Elfogadták és így kerültem a hároméves rajztanárképző főiskolára. Amikor ez egyesült a Képzőművészeti egyetemmel, a tanév kezdete előtt megszüntették a munkaviszonyomat, nehogy végül mégis odakerüljek, ahova eredetileg javasoltak.

Ezután 21 éven át magyar középiskolákban tanítottam. A hajdani tanítványaim szerint sokat tanulhattak tőlem. Szerettem a gyermekeket. A rajzon, festésen kívül művészettörténetet, mértani rajzot, perspektívát tanítottam. Amivel nem tudtam megbékülni, maga a tanügyi bürokrácia, az éjfélbe nyúló gyűlések és szemináriumok voltak, az állandó felvonulások és tapsviharok. Többször nyílt konfliktusba kerültem az igazgatóval. Végül lemondtam a fél normámról, mert csak így tudtam festő maradni. Műtermeink voltak a Brassai mögötti utcában, órák után ott folytattuk a munkát. Később megpályáztam és megkaptam a rajztanári állást a Brassaiban.
Éveken át, különösen, amíg teljes katedrám volt, éjszaka is festettem. Közben gyermeket neveltünk. A lakásunk a Monostoron volt, de mivel telente szinte állandóan szünetelt a központi fűtés, gyermekestől beköltöztünk a műtermekbe, amelyeket a Művészeti Szövetségtől béreltünk. Mindemellett minden tartományi és országos kiállításon részt vettem és a nyolcvanas évek kezdetéig állami, múzeumi vásárlások is voltak.
Közben az általános helyzet egyre romlott, már az élelem is ritkaságszámba ment, akadozott a villanyvilágítás stb. Tudtuk, hogy követnek, tudtuk ki jelentget, ha meg éppen nincs mit, történeteket találnak ki rólunk. Ez már régóta nem volt trauma, hozzászoktunk.
Mivel úgy láttuk, hogy mindez már a művészi munkánkat és a gyermekünk jövőjét fenyegeti, 1986-ban kitelepedési kérvényt adtunk be, mivel a férjem, aki szintén Kolozsváron végezte a képzőművészeti egyetemet, görög állampolgár volt… Rövid időn belül mindkettőnket kirúgtak az állásunkból.
Engem eredményesen és véglegesen távolítottak el, viszont Andonist görög állampolgárként nem vádolhatták hazaárulással. Bukarestben fellebbezett és visszakapta az állását a művészeti líceumban. Így mégis volt valami jövedelmünk, én meg foglalkozhattam a felszámolással és az elmenetelünk előkészítésével, 1988 őszéig, amíg megkaptuk az útleveleinket. Addig volt időnk hozzászokni a gondolathoz, hogy Görögországban mindent elölről kell majd kezdenünk, hiszen Andonis is nyolcévesen, menekültként, a polgárháború után került Bulgáriába, Csehországba, majd onnan Romániába.
Mindkettőnk élete magában hordozta a túlélés és a küzdelem lehetőségét. Fájdalmat a szüleimtől való elválás okozott, tudtam, hogy a kezdeti nehézségek miatt egy ideig nem tudom majd meglátogatni őket. A testvéreim már akkor Magyarországon éltek.
És persze, nehéz volt Kolozsvárt és Erdélyt elhagyni… De hát ezt te is tudod.

Görögországban nem jutott időm az esetleges traumákkal foglalkozni. Állandó mozgásban voltam, rengeteg feladatom volt. Az első két évben szociális segélyt kaptunk, ami kb. két szakma nélküli napszámos havi jövedelmének felelt meg. Elhatároztam, hogy sürgősen kiállítást rendezek, a nyelvet nagyon gyorsan megtanulom… Így is történt. Kezdettől fogva segített Andonis egy távoli (negyedfokú) unokatestvére, aki nyugdíjas görög irodalom- és történelem tanárnő, ő tanított a nyelvre. A módszere az volt, hogy nyelvtant tanított (ami nehéz,) és ehhez rendelte a gyakorlatok és fogalmazások egyre bonyolultabb formáit. Kezdetben franciául próbáltam beszélni, de a görögök főleg angolul tudnak. A franciával később művészek között boldogulhattam.
Az első kiállításom sikeres volt. Vásároltak is, amivel kiegészíthettem az első két év sovány jövedelmét. Andonis állást kapott Thébában, ahová reggelente vonattal utazott, este meg busszal jött vissza. „Életszínvonalunk” emelkedett, viszont Athénban egyedül kellett megoldanom a problémákat. Ildikó lányunk a Vrilissia negyedi középiskolába járt, ahol eleinte nehezen illeszkedett be a harsány és teljesen felszabadult diákközösségbe. Gazdag szülők gyermekei jártak oda, ami a viselkedésüket is befolyásolta. lldikó a rajztudásával vívott ki tekintélyt magának, később meg azzal, hogy jobb volt matematikából, mint a többiek. Hamarosan befogadták.
A görögök általában barátságosak. Minket is befogadtak. Athén akkor még virágzó város volt.
Az első sikeres kiállításom után mindketten több egyéni kiállítást rendeztünk. Sokan vásároltak a kiállításainkon, amelyekre a magyar nagykövetség képviselői is rendszeresen eljöttek. Tagjai voltunk a Művészeti Szövetségnek és nemzetközi kiállításokon is részt vettünk. Andonist a harmadik évben Athénba helyezték, így minden egyszerűbb lett.1992-től kezdve rendszeresen látogattam a szüleimet Kolozsváron és a testvéreimet Budapesten. A szüleim is meglátogattak Athénban, majd a későbbiekben rokonok, barátok is jöttek. Az életünk stabilizálódott. Ha erős honvágyam támadt, lefeküdtem az otthonról hozott csergére és magyar irodalmat olvastam. Én naplót írtam, 45 darab százlapos füzet az eredmény.
A magyarországi életünk folytatódik, de itt a családom körében élek. Élvezem a nyelvi közösség előnyeit. Ezért erről nem írok többet, mert egy mozgó, élő folyamatról van szó. Talán még az a fontos, hogy itt élő volt kollégákkal, képzőművészekkel vettem fel a kapcsolatot és mint írtam, volt középiskolai osztálytársakkal is.
Kolozsváron is jártam azóta néhányszor. Ott már nem élnek rokonok, de régi barátokkal találkoztam. Nyilvánvaló, hogy amíg élek, ez a szál sem fog elszakadni.

– Az a 45 naplófüzet nem semmi…

– Mindent leírtam, ami körülöttem történt.

– Mi a dolga szerinted egy festőnek? És mi a mindenkori költőnek?

– Ezt újra csak a saját szemszögemből tudom megközelíteni… Spontánul írok, nem jegyeztem le semmit előre.
Elsősorban arra gondolok, hogy a művészeteket sok mindenre fel lehet használni és a legkiválóbb alkotásokat is le lehet alacsonyítani. Lásd a Mona Lisát, vagy a Beethoven V. szimfóniáját. Reklámmá és propagandaanyaggá is lehet tenni, azonkívül vannak könnyebb műfajú munkák, amelyek eleve ilyen célokra készülnek. Az irodalom megértése inkább adott, mert iskolában a felső osztályokig tanítják, viszont a képzőművészet értelmezése elhanyagoltabb terület. Szerintem a felsőbb osztályokban művészettörténetet is kellene tanítani. Ahogy már hatodik osztályban tananyag az allegória, szimbólum vagy metafora, úgy kéne foglalkozni a képzőművészet kifejezési eszközeivel is, már amennyiben az általános műveltség ma is követelmény. Szerintem a valódi művészetnek nem feladata a közvetlen didaktika és a politikai propaganda. A világ sokszínűségét csak az egyéniséget magában hordozó, független, szabad művészet képes megmutatni. Minőségi kritériumok ma is léteznek és az idő amúgy is szelektál.
Ami engem illet, figurális festészetet művelek, ami nem realista. Fantáziavilág, amelyben a múlt a jelennel keveredik. Ez főleg a kompozícióimra vonatkozik. Ha portrét festek, ott a belső, lelki karaktert is igyekszem megjeleníteni. Számomra a színek gyakran szimbolikusak. Igyekszem a környezet és alakok összhangjával vagy ellentétével szuggerálni a történetet.
A versírás esetemben ösztönösebb. Arról írok, ami foglalkoztat, sokszor egyszuszra, javítás nélkül. Nyilvánvalóan befolyásol, hogy festő vagyok, színekben és képekben látok. Érzem a szavak közti harmóniát vagy feszültséget. Talán ritmusérzékem is van, a zenét is nagyon szeretem. Azt hiszem, ebben amatőr vagyok.

– Úgy írsz, ahogyan festesz?

– Majdnem. De kevesebb felelősséggel.

– Mekkora szabadságra van szüksége egy művésznek?

– Maximálisra. Legalábbis nekem.

---

Köszönjük, kedves Anna, hogy vállaltad a beszélgetést! Nagy örömmel mutatunk be képeiddel-verseiddel a Káfé Főnixen.

1. Nagy Margit:
   2020. február 5. 12:48

   Büszke vagyok rád! Nem is tudtam, hogy verseid is vannak!
   Szeretettel
   Margit

2. Javorek István:
   2020. február 6. 00:13

   Nagyon sikeres interjú, és sok helyen az én családom sorsával hasonló „élményekben” volt nekem is részem, hiszen az én nagyszüleim is a Duna csatornához voltak elvive kényszer munkára. Államosították a nagy szüleim és szüleim vagyonát, és arra kényszerültek a szüleim hogy messze elköltözzenek a szülővárosomból, beálljon egy gyárba mint szakmunkás. Igy proletár gyerek lettem és tudtam folytatni a tanulást az akkor kötelező hét osztály után is. Nekem is lehallgatták az otthoni és az irodai telefonomat. A sportolóim között voltak akik vagy jószántukból vagy kényszerből jelentették hogy mit mondok , stb. a teremben. Ez egy külön regény. Anna mindig egy nagyon kedves osztálytársnő volt és személyesen nagyon kedvelem az ő és a férje festményeit. Sajnos az élet engemet messzebbre sodort elde szeretettel gondolok az otthoni barátokra, volt osztálytársakra.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ