A régi ház. Nagy Anna akvarellje

Enyészik időnk, mint minden
Mit fekete sublótjainkba feledésül
Bedobáltunk
Megy a szekér, hullnak a lomok
Minden költözéskor.

Jaj! Csak a kapu ívét vinném magammal
Elvész így a szürke fecskefészek
S a stoppolófa, az egyetlen virágos
Pattogó mázú.
És végre eldobjuk a használt
Ruháinkat, buta leveleket
Később majd sírunk miatta.

A régi kertben egy félhold alakú kőpad
Mellett elvesztettem a piros gyöngyöm
Csipkebokor boglyas tövébe potyogtak
A szemek, rögök közt vereslenek
Párhagymák vékony szálai
Fejükre tűzik őket. Gyermekkorom
Örökké tart a kert televényén.

Átlépve a csikorgó küszöböt
Megszabadultam a padlás átkától
Hol délceg gerendák tartották kimerülten
A félhomály súlyos kupoláját
Elmenekültem a csigalépcső
Bűvköréből, kanyarulatában
A fehér vasággyal.
Már nem fenyeget porolófa
Zöld kövek sem a nyúlketrecek mellett.

Most az elhagyott ház kettős ablakán
Esténként fehér kavicsok kopognak
Kipp-kopp, jeladásul
Szívemben zokognak. Számtalan
Ablakot nyitok álmomban
Sietve járok
Végigkopogtatom otthagyott zongorámon
A harmathullás minden lehetőségét.

A harmathullás éjjeli zene
Régi házunk verandáján
Vérbő vad pelargóniák között.

Enyészik az idő, mint minden
Mit fekete sublótjainkba feledésül
Bedobáltunk.
Szél veri be ritmusát falainkig.

Forrás: a szerző Facebook oldala

1. Nagy Margit:
   2020. február 7. 08:26

   Megdobbant a szívem a kedves kép láttán. „Számtalan
   ablakot nyitok álmomban” – én is jelképesen és igazán. Köszönöm.