(Shakespeare, LXXV. szonett)

(Levelek Gyergyótölgyesről 4)

ÉDES ÖCSIKÉM!

Sok minden történt, de túl végre a második műtéten is, fogadalmamhoz híven, már itt Kolozsváron végre nekifogtam leírni a legszörnyűbb évünket. Már napok óta akarom, de mintha lepra lenne ez az év, úgy kerülgetem, mint a műtétet egész nyáron.
1986.
Ez halálod előtti életem legkeservesebb éve. Mama már hat éve rákos. Te vagy otthon velünk, az akkori események elszenvedője leginkább a testvéreid közül. A testvéreid is Szilágycsehben járnak a líceumba. Már ez év tavaszán ismét legyengültem, tavaszi kimerülés, erősítő injekciókat kaptam, de azért járok tanítani, évzáróra műsor, lezárások, rengeteg iskolai, otthoni munka, kert, stb.
1986. Nyáron gombaallergia, újra kórházban, Szilágycsehben.
Ilyen előzmények után érkezik a kolléganőm, barátnőm tizenhat év után látogatóba. Együtt kezdtük az életet itt, Lelében, ide kaptuk a kinevezést. Ő csupán egy évet marad, hazakerül Székelyudvarhelyre, városra. Ezt nem részletezem. Az 1980-as székelyudvarhelyi Táncháztalálkozó után sokáig levelezünk ismét. Akkor 1980-ban nagyon kedvesen fogadtak, gyönyörűen berendezett városi lakás, ő még mindig a babaarcú nő, addigra ő két gyerekkel, elváltan, elfogja a nosztalgia ezen a nyáron, és megírja, meglátogat. A házi néni is várja, – ahol először együtt laktunk-, én is nagyon, és persze a volt tanítványai is. Bankettet szerveznek a tiszteletére. Meglátogat hét közben a kórházban, az orvosommal is beszél, és az orvosom ki is enged hét végén a kórházból. A barátnőm csak az események elindítója volt csupán a rosszul végződött szégyenteljes bankettnek. Fájt, hogy tőlem el sem búcsúzott a végén, s bár haraggal váltunk el a történtek miatt, és én még a levelemben is megsértettem őt, kegyetlennek tűnő levelem csak az elkeseredés, csak a pillanatnyi állapotom vészreakciója volt. Nagyon bántam később, de én ennek ellenére azért a lelkem mélyén szerettem őt, sokat gondoltam rá, sajnáltam is a válás miatt, felnéztem rá sok mindenért.
Ez a bankett volt az első fekete folt az életünkön, és engem szinte a teljes őrületbe sodort a szégyen, hogy apukát leütötte egyik volt tanítványa, összerugdosta. A bankett augusztus második felében egy szép vasárnap délután kezdődött.
Mivel kiengedtek engem a kórházból, minket is meghívott egyik tanítványunk. Emlékszem saját szavaimra, mondva, hogy én nem érzem annyira jól magam, hogy elmenjünk, de a mérnök is, apuka is győzködni kezdtek,s mivel láttam, hogy apukád nagyon vágyott, így mégis elmentünk.
A bankett eseményeinek részletezésétől eltekintek, úgyis egy mondatban benne a lényeg, hogy mindannyian borgőzösen, sajnos, apuka is – azóta is azt állítja, hogy mindenféle itallal erőltették, heccelték, hogy szándékosan tették.
Talán túl becsületes voltam, nem akartam eleinte elhinni, hogy politikai oka volt, és előre ki volt tervelve valami apuka ellen, mert a parókián pár nappal előtte pár pohár bor mellett szövetkeztek:
– A tanárt le kell ütni, mert ha nem, megcsináltatja a mi magyar falunkban az emlékművet a román katonáknak!
De Apukád nem volt soviniszta, neki erre tanúja van, az egyik presbiter, a barátja elárulta apukának a következő héten. (El is készül a következő években mind a magyar, mind a román emlékmű az első és második világháborúban elesett hősöknek.)
Jól jött nekik a bankett, hiszen csak az alkalomra lestek, s valóban szándékosan leitatták, hogy leüthessék és elverjék. Az is való igaz, hogy nem tudtam mire vélni, hogy egyszerre annyi férfi vesz körül, és kezdenek bókolgatni, szó szerint nem emlékszem, csak X. szavaira pontosan:
– Te is légy modern nő az életben egyszer, neked is jogod van, válassz egyet közülünk!
Én csak sopánkodtam kényszeredetten nevetve, és emlékszem saját szavaimra :
– Hagyjatok békén engemet, mi van veletek? Nem látjátok, a feleségeitek figyelnek a másik sarokból, nem vagytok normálisak, nem értelek titeket, mi van veletek? – és még hasonlókat, de már egyikük át is ölelt, a másik, a kolléganőm férje a derekamat karolta át, alig tudtam kibontakozni a kezeikből. Ezt utólag értettem meg, provokáció volt, hogy vegye észre az ablakon épp akkor betekintő férjem, hiszen nyár volt, fele kinn, fele benn a társaságnak… Persze minden kép később állt össze bennem, én akkor nem is tudtam, hogy megrendezett volt ez a jelenet, és ezt a fura jelenetet apuka figyelte az ablakon keresztül, épp amikor engem körbevettek a férfiak. Közben valamelyikük kintről bekiabál, hogy a sörös üveggel dobálóznak az udvaron, valaki meghajította tán épp a barátnőm kislányát, mind kirohannak, volt idejük kinn összebeszélni, hogy egyformán valljanak. Majd apuka későbbi vallomásából tudtam meg, hogy amikor be akart jönni hozzám, az ajtóban egyik volt tanítványa a következőket mondta:
– Maga itt nem megy be! – és ekkor leütötte, apuka beesett az árokba ,összerugdosta a veséjét és ahol érte, közben a másik tanítványa az apuka védelmére kelt:
– Nem szégyelled magad, a saját tanárunkkal így bánni!
Ekkor otthagyták, ő feltápászkodott, és a kukoricásba beszaladt, de ott is keresték és kiabáltak:
– Ott van, ott ni a máléban a fehér ingben, fogjátok el, meg kell ölni! – hasonló ordibálás ,szörnyűségeket. Olyan jó helyre elbújt, ahol a legsűrűbb volt a kukoricás, meg sem mert moccanni, nehogy zajt csapjon. – Nagyon félt, elég sokáig rohangáltak össze-vissza, de nem vették észre szerencsére.
Én összeroskadva ültem a pad végén, kis idő múlva feltűnt, hogy a terem szinte üres, ekkor én is kisiettem, hallottam is a kiabálást, de nem tudtam, hogy épp apukádat üldözik. Fel is ismertem az egyik felbőszült tanítványom, a kolléganőm férjét is, és nagyon idegesített, hogy mennyi baromság történik, hirtelen megbántam, hogy elmentünk, de még mindig nem tudtam, hogy apukát üldözték , és előtte le is ütötték.
Aztán sokan visszaszivárogtak a terembe, – az óvodában tartottuk, az volt a legnagyobb terem -, én is visszamentem, leültem a helyemre, nagyon nyugtalan voltam, valami rossz előérzetem támadt. Kis idő múlva kihív egyik tanítványom, odavezet az épület sarkához. Ott várt rám apuka, és arra kér:
– Ne idegeskedj, kérlek, most menj be, nemsokára visszajövök utánad!
Ő elindult valahová, én szót fogadtam, bementem a terembe.
Nem értettem, mit, miért mondott , nem tudtam, mi történt, de éreztem, hogy valami iszonyatos és szégyenteljes dolog történik. Páran ismét táncolni kezdtek, nem tudom, mennyi ideig ültem egyedül, mindenkinek kiült az arcára a feszültség, a hangulat végképp elromlott. A társaság férfi tagjai kinn tárgyalták az eseményeket. Próbáltam nyugodt maradni, de azt hittem, kiugrik a szívem, olyan össze-vissza vert.
Talán nem több, mint tizenöt perc múlva berobban a terembe az egyik tanítványunk édesanyja és a felesége, az egyik, az anya azt kiáltja:
– A tanár elvtárs azt állítja, hogy leütötte a fiam.
A menye ugyancsak:
– Leütötte a férjem, azt állítja, pedig ő ki sem ment a teremből!
Erre mind felugráltak, hogy ez nem is igaz, X. ki sem ment a teremből. Nekünk erre nincs tanúnk. De a tény az tény. (Apukának hétfőn a törvényszéki orvos megállapította a rúgások nyomait, sokáig fájtatta a veséjét.)
Ekkor én a teljes megszégyenülés közepette, éreztem, hogy tűzbe mennék apukáért, – ezért ez a választott mottó-, csak álltam ott megdöbbenve, és aztán egyszeribe nagyon erősnek éreztem magam, és követelem, mondják meg, hol van a férjem, azonnal látni akarom. De senki nem akart velem jönni, végül csak jött Y néni, nagyon megértő, ő volt talán az egyik legidősebb nő közülünk, talpraesett asszony, ő vigasztalni kezdett, egészen X kapujáig kísért, onnan ő visszafordult.
Én beléptem a kapun, megpillantottam a tanítványunk édesapját, apuka vele állt a küszöbön, de utánam szinte futva szaladt vissza a felesége, megelőzött, és apukát lökdösni kezdte hadonászva:
– Menjen haza, miket állít itt össze-vissza!
Én a döbbenettől és az apuka iránti sajnálattól szólani sem tudtam, de karon fogtam végre apukád, és ő nem ellenkezett, jött velem. Egy darabig szó nélkül haladtunk, aztán kérleltem:
– Ne bánkódj, elég nagy a világ, megélünk máshol is, a szép szülőföldemen.
Azt hittem, hogy apukának is olyan nagy a kudarc, hogy talán erre is képes lenne… De nem, neki csak a szülőfaluja kell…
Nagyon elkeseredettnek tűnt, könnyes volt a szeme, de végül töredezve elmesélte a részleteket. Csak az fájt neki a legjobban:
– Látod, elvittem Székelyudvarhelyre őt is, hát ezt érdemeltem én a szülőfalumtól?
Hazaértünk.
Készülődtünk a lefekvéshez, én fogat mostam, apukád kiment az udvarra, meguntam várni, miért nem jön már, megyek ki, áll a szín előtt, az ajtója nyitva, a kezében kötél. Ezt nem tudom leírni, mit éreztem, kirángattam a kezéből, de a rémülettől alig jött ki szó a szájamon, csak suttogtam:
– Add ide a kötelet, kérlek, könyörgöm ! Istenem, Istenem! – és elájultam.
Már csak az ágyamban ébredtem, becipelt, lefektetett…
Idáig azért emlékszem olyan jól, Öcsikém, mert a tanfelügyelőség követelte, írjuk le, „memorandumot” kellett készíteni. Később ezt is részletezem, tehát van írásos dokumentum a történtekről , két példányban írtam, persze románul, remélem, megvan a másolat.
Vasárnap reggel tíz óra körül elindultunk a körorvoshoz Hadadba. Én azt akartam, hogy előbb vizsgálja meg apukát, de nem akarta az orvos, kezdte magyarázni, hogy Szatmárra kell menni, ott kap igazolást és diagnózist a a törvényszéki orvosnál, ekkor küldő papírt írt nekem is a szatmári pszichiátriára. Én csalódott voltam, amiért apukát meg sem nézte, azt hiszem, nem akart belekeveredni az ügybe. Nekem magas volt a vérnyomásom, ideges, nyugtalan voltam, mondta is:
-Hogy engedhette ki a csehi orvos ilyen állapotban a kórházból?
Hétfőn reggel az egyik besúgó velünk együtt utazott a szatmári buszon, megtudtuk később, hogy ismét elfutottak a szekuritátéra, ki tudja, hogyan festették le az esetet… Mi apukával előbb megkerestük, ahová neki kellett mennie, én egyedül mentem a klinikára, legelőbb Erni Piroskával akartam beszélni, már jól ismerve őt, sokáig és bizalmasan beszélgettünk mindig. ( Később azt is megtudtuk, hogy vasárnap berohantak a rendőrségre apukádat beárulni, vitték a megmaradt marhahúst, mert ekkor pénzzel és hússal mindent el lehetett rendezni…)
ehát én egyedül mentem a klinikára, de nem volt bent Piroska, egy fiatal román orvos volt ott éppen, akit én még nem ismertem. Próbáltam neki elmondani röviden románul, mi történt, de láttam rajta, egy szavamat sem hiszi, alig mondtam pár mondatot, már írta is a beutalót a kórházba. Ezt látva, hogy meg se hallgat, s az elkeseredéstől emlegetni kezdtem a megyei párt épületét, hogy tudom hol van, nekünk senki sem hisz, mert állandóan árulkodnak a férjemről a szekuritátén stb , szóval ezt hallva már a kezemben is volt a beutaló. Én megmondtam, hogy kezeltetni fogom magam, de ma még nem feküdhetek be, meg kell keresnem a férjem, mit intézett vajon, látnom kell. Szóval nem hitt nekem, végig sem hallgatott, ma sem értem, miért. Kinn megnéztem a beutalót, rá volt írva pirossal, hogy visszautasítottam a kórházat és a pszichológiai tesztet, és a szörnyű diagnózis…
Azt hittem, nem jól látok, soha életemben nem voltam így elkeseredve, sírtam az utcán, kisírtam magam, amíg a központig értem, nem is mentem busszal, a Szamos hídon kellett átmennem, átfutott az agyamon, be jó lenne semmiről se tudni, latolgattam: ”Istenem, mit tegyek, segíts?!” De a hídon nem mertem ácsorogni, egyik oldalán átmentem, és túloldalt vissza. Soha nem voltam ennyire elkeseredett a halálod előtt. (Hol volt az eszem, hiszen éltél, okos, szép Gyermekem! Nem gondoltam akkor, hogy ennél is van milliószor nagyobb fájdalom, és még az t is kell bírnom… S lám, mit ki nem bírok én, már a második műtéten is túl…).
Előtte vagy két héttel olvastam egy jó cikket „ A személyiség visszanyerése” címmel, épp erről a betegségről, és a könyvcím is ott lapult a fejemben, akkor még jó volt a memóriám: Dr. Csiky Kálmán: A lelki élet kórfolyamatai. Bementem a megyei könyvtárba, kikértem a kötetet, megvolt, ki is jegyzeteltem, ma is megvan piros golyóstollal írva. Utána beugrottam a szerkesztőségbe is, a barátunknak elpanaszoltam a helyzetet, ő is dühös volt, és azt hajtogatta, ismerős helyzet, a szeku módszereit ecsetelte, de nincs mit tennem most, keressem meg apukát. Valahogy megnyugtatott.
Elég hamar megtaláltam apukád. Hazautaztunk. Már nem emlékszem az akkori heti eseményekre, csak arra, hogy hét végére már nem volt erőm felkelni. A kicsi szobában feküdtem, velem szemben kedvenc lemezem a Vadrózsák, a borítón kopjafák, állandóan ráesett a tekintetem, fel kellett kelnem, eltennem onnan. Vasárnap még rosszabbul voltam görcsölt a talpam, nem részletezem, végül hétfőn csak befeküdtem a kórházba. Akkor sikerült Piroskával beszélni, elkészítette a tesztet is. Az eseményeket neki elmondtuk, én tudom, valami olyasmit mondtam, hogy hiába van igazunk, hiába megyünk Bukarestig is, akkor se hisz nekünk senki. Ekkor mondta, hogy Romániában miért nincs pszichológus képzés:
– Mert az államnak nem érdeke! Akit az állam ellenségének vélnek, annak nem lehet igaza!
Rémülten meséltem el, hogy a múlt heti orvos milyen diagnózist írt, szerinte az orvos szándékosan írta ezt a diagnózist, hiszen emlegettem a pártot, hogy ne legyen hihető a szavam. Kissé megnyugodtam.
Aztán Dr. Székely kezelt. Nemsokára kitelepült Magyarországra. Nyomasztó emlék maradt az első itt töltött két hét. Tudom, tragikusan fogtam fel akkor. Látva az ottani arcokat mindenféle düh és iszonyat elfogott.
Én a 2-es szalonba kerültem, azt rebesgették, ez a főnök szobája, a protekciósoké. Hát nekem pedig az nem volt, nem is ő kezelt… Nem tudom, miért tettek oda. Tény, hogy ez az egyedüli terem nagyon szép volt, kevés ágy, csak kettő, és nem két beteg egy ágyban, mint a többi kórteremben, hanem még festmény is volt a falon, a szoba tele volt a főorvos könyveivel, egy műszaki rajzoló volt a szobatársam, a Dr. úrnak készített rajzokat, egy nagyon kedves román nő. Egyik reggeli viziten, azt mondta nekem a főorvos, hogy ne olvassak bele a könyveibe. Bár szerettem volna, de nem mertem. Szót fogadtam. De láttam, hogy vizitkor azért figyelt engem is, bár a kollégája kezelt, megnézte a verskötetet, mit olvasok. Az első napokban étvágyam egyáltalán nem volt, ezért inzulin injekciót kaptam, rosszul lettem az ebédlőben, kénytelenek voltak kivenni, állandóan ugrándozott a vérnyomásom., de amikor tűrhetően voltam, olvastam, örültem, hogy nem kábítottak el, emlékszem, Babits kötet volt nálam, és kiolvastam a a Hét évkönyvét is, ott volt időm bőven, és írtam is véleményt róla, kisebb tanulmányt a Képvilágról , vagy nyolc oldal volt.
(Meg is jelent aztán, a főszerkesztő el volt ragadtatva, hogy „Önnek jó íráskészsége van”, írjon még!”)
Valóban, ha az előbbi súlyos diagnózis igaz lett volna, hogyan írhattam volna? Ezzel érvelt a családi orvosom jóval később, ezen a nyáron, megmutattam, elolvasta, és meg volt győződve, hogy minden szándékos volt. S csakugyan a végén, amire kiengedtek, megváltozott a diagnózis: Depresszió…
Arra érkezem haza, hogy apukának semmilyen katedrát nem adtak. A helyi igazgató közölte, hogy jelentkezzen a tanfelügyelőségen. Tehát gondolhatod, Édesem, milyen elkeseredett lehettem, apuka sehol, én kórházban, szegénykéim, mi is volt veletek? Már a gyerekek praktikára jártak a mezőre, de én már csak arra érek haza, hogy apukának nincsen állása. A bankett eseményeinek leírását együtt fogalmaztuk, én írtam le részletesen, csak apuka segített, mert ő jobban tudott románul, aztán mentünk a tanfelügyelőségre leadni a memorandumot. A főtanfelügyelőnő elég szigorúnak tűnt, de leültetett, elolvasta a szöveget, aztán tőlem kérdezte szigorúan, hogy mind igaz, amit leírtam? Az igazat válaszoltam:
– Igaz minden, a legutolsó szóig.
Ekkor emlékszem, meglágyult az arca, kedvessé és szánakozóvá vált, láttam, hisz nekem.
Ekkor közölte a tanfelügyelőnő, hogy otthon megkapjuk az értesítést, fog kapni katedrát apuka, most még úgyis tart a praktika.
De még ez előtt az esemény előtt elkeseredésemben írtam egy hosszú verset, Számadás volt a címe. Rettegtem, csak rettegtem, mi lesz velünk, három gyerek, egy fizetés, nagyon mély volt bennem a depresszió, a kolléganőimben is csalódtam, akik nem merték megvédeni a kollégájukat , amikor kellett volna, de ma már tudom, hogy csak féltek, magukat féltették, nem akarták, hogy nekik is meggyűljön a bajuk a szekuritátéval, bár ma már úgy érzem, csak alibiket keresek számukra, mert az igazság helyett az ellenkezőjét állítani, mi lehetett ez mégis, épp ennyire gyávák voltak mind, nem értettem sehogy, ma sem. Ma sem látok tisztán, talán én lennék rá a legkíváncsibb, hogy mi is volt a tökéletes igazság.
Aztán ezt a verset elküldtem az Új Élethez, Dr. Csiky Kálmánhoz szerettem volna, ha eljut, neki volt egy rovata, nekem járt a folyóirat, állandó előfizető voltam, ismertem a cikkeit.
A pszichiáter válaszol rovatról van szó-, a verset megkapták, az olvasószerkesztő, Varró Ilona válaszolt leghamarabb, legyek türelmes, mert a Dr . Úr már nem tartózkodik az országban (Amerikába ment ki végleg), de Sütő András átadta Dr. Ander Zoltánnak, fogok választ kapni tőle. Valóban több levelet kaptam tőlük, és tartották bennem a lelket, sok hasznos tanácsot kaptam a Dr úrtól is, és Varró Ilonától is. Örökké hálás vagyok nekik. Segítettek a túlélésben ezek a sorok, tanácsok.