Kései forgatókönyv egy szűnni nem látszó létvitához (6)

„Ha ezt a cikket bárki más írja, nincs semmi baj vele. A veszély nagysága is csökken, ha a tanulmány történetesen nem olyan folyóiratban lát napvilágot, amely bejár hozzánk is. Ítélete kísérteties, de még azok is hajlamosak elfogadni Makkai Sándor igazságát, akik a rákövetkező pillanatban ösztönösen visszariadnak tőle. Igaz, Széchenyi borúlátásával, igaz, Kosztolányi Dezső rekonstruálta egy ízben Széchenyinek baráti körben történt megnyilatkozását, amikor egy búskomor őrült szavaival megjátszotta nemzete tragédiáját. Wesselényi villogó szemekkel nézett rá és megragadta, Széchenyi körülnézett és azt mondotta: tréfáltam, próbára akartalak tenni benneteket. Valami ilyesmit vártunk Makkaitól is, amikor ránk olvassa az aiszkhüloszi végzetet. Tréfált. Keserű tréfával állunk szemben: nem lehet, hogy a Magunk revíziója szerzője komolyan higgye azt, amit mond…
Ki áll a Láthatár című lap tanulmánya mögött? Makkai áll, aki lemondott a püspökségről, mert rosszak voltak az idegei, és ahelyett, hogy vesződjék velünk, lement Debrecenbe egyetemi tanárnak. Az a Makkai áll, akit szökevénynek is tartottak, mert otthagyta a posztot. Nos, jó, nem szökevény. De, lám, milyen hamar visszanyerte teljes munkabírását, tervei vannak, újra dolgozik, munkásságát már honorálja a Corvin-koszorú. Melyik munkásságát? Azt, amit ideát folytatott, vagy amely ott kezdődik, és amelynek első jelensége a kisebbségi joglemondás és komor redőzetű nővére a szigorú totalitás? Ne vegye rossz néven Makkai tőlünk, akik tolmácsolói vagyunk az erdélyi közhangulatnak, ez mind ott áll, leskelődik, ólálkodik a cikk mögött. Ott áll Debrecen, a szabadelvűség városa, amelyet barnára fest a nyilaskeresztes felhő. Ott talán szükség van egy Makkai Sándorra, aki azt a bizonyos, sokat emlegetett, százszor megdalolt transzilván szabadelvűséget van hivatva átgyökeresíteni…
Mindenki, akinek sorsa itt elviselhetetlen, odaát azonban biztosított – menjen. Bűn visszatartani. De azok, akiknek megadatott, hogy itt kapjanak biztos kenyeret, azonfelül még vezetői is az erdélyi magyar kisebbségnek, kötelességük itt maradni. Hányan és hányan mentek el vezéregyéniségeink közül, akik részt vettek a kisebbségi politikai harcban, és összeköttetéseik révén megjutalmaztattak. Ha mindenki megmozdítja összeköttetéseit, mi lesz az erdélyi magyarsággal?
Miután összeköttetéseik jórészt azoknak vannak, akik idehaza is az élen állottak és vezettek, legfőbb értelmiségi osztályunk fog hovatovább kivándorolni, és nem maradnak itt, csak az olyan magunkfajta szegénylegények, akik rezoníroznak jobbra-balra, nem az árral úsznak, hanem szemben az árral, és akik mindegyikénél van valami bibi, ami miatt nem ők részesülnek a kivándorlási kvótában. Mi legyünk hát – éppen mi legyünk – belehelyezkedve a Makkai Sándor-i lélekvilágba, akik őrizzük a Sipka-szorost, feltűzött szuronnyal, amíg el nem temet a hó bennünket?” (Ligeti Ernő: Kétféle felelősség. [Kolozsvári] Független Újság, 1937. február 20-27.)

*

A Ligeti-féle hang keménysége jelzi, hogy az erdélyi magyar közhangulat 1937 elején már túl volt első döbbenetén: a felháborodás intenzitását hangolgatja. A jó barátok már korábban elmondták a magukét – Makkai ex-püspök se hallgatott. A szembesített érvek és vélemények között ma is nehéz igazságot tenni. De vajon szükséges-e egyáltalán valamiféle igazságtevés?

[A Láthatár] „Szerkesztői – Csuka Zoltán és Fekete Lajos – valamikor a vajdasági kisded írócsoport élcsapatához tartoztak, melynek nagy érdemei voltak a bácskai homokkal és a bácskai borokkal a magyar szó és gondolat érdekében vívott egyenlőtlen küzdelemben. Évekkel ezelőtt a délszláv parancsuralom ráfeküdt minden érdemleges kisebbségi magyar megmozdulásra, és Csuka Zoltánéknak akarva, nem akarva környezetet kellett változtatniuk. Minden okuk meglett volna tehát, hogy Budapestre költözve az elfogultság szólamainak felerősítésén dolgozzanak, de a két fiatalember a kisebbségi sorstól megcsúfoltan és kiűzötten is magával vitte az otthon dédelgetett álmot: a dunavölgyi népek lelki megbékélésének eszméjét. Jó darabig pusztában elhangzó szó volt Budapesten a Láthatár szava, de idők és politikai divatok fordulása, másrészt pedig a lapnak és munkatársainak szívós munkája nemrégiben komoly reménységekkel kecsegtető állomáshoz érkezett. Délszláv és magyar vezető körök mind sűrűbb eszmecseréinek során a két állam szomszédi viszonya ma már majdnem a nyílt barátságig feljavult. Csuka Zoltán erre a Láthatár köré csoportosult kisded, de bátor csapattal megszervezte a délszláv írók budapesti estélyét, mely értékes állomás a két állam közötti viszony fokozatos javulásában…
Térjünk a lényegre.
Sebezhető sarka a Makkai világos és meggyőző erővel kibontott gondolatmenetének ott van, hogy bizonyos mai, efemer életjelenségeket véglegeseknek fog fel, sőt – ami még fájdalmasabb – ilyenekül üdvözöl. Ő e jelenségeket így nevezi: »a nemzeti öntudat új értelmű kivirágzása«. Mi pedig olvassuk a szavakat, és meghökkenve állunk e megfogalmazás előtt. Ismertünk egy Makkai Sándort, aki Ady Endre vallásossága és hazafiassága mellett tört kemény lándzsát. Tőle tanultunk egy fogalmat: lelki impérium. És szeretnők megkérdezni, mit ért a mai Makkai Sándor a nemzeti öntudat új értelmű kivirágzásán? Mi Bartók-dalokon láttuk Makkai jellegzetes szemüvegét elhomályosodni – és öreg székely balladák dallamain…
Vajon a Bartók-muzsika elszíntelenítő hazugság, csalárd képmutatás? Vajon elszíntelenítő hazugság annak elismerése, hogy impérium és szuverenitás nélkül is elképzelhetőnek tartunk egy emberi életet vagy egy néptömb közösségi életét a kölcsönös méltányosság és kölcsönös megbecsülés alapján? Igaza lehet Makkainak abban, hogy a kisebbségi kategória már önmagában lefokozó értékű, s mint ilyen, állandóan elviselhetetlen, de hol vagyon az megírva, hogy a kisebbségeknek okvetlenül és örökre másodrendű, sőt harmadrendű állampolgároknak kell lenniük? Ki meri állítani, hogy ez az új értelmű nemzeti kivirágzás holnap nem fog éppen úgy lehervadni, mint a »liberális ábránd« a békeszerződések részben jóhiszemű légkörének mesterséges lehűtése után…
Kár, hogy Makkai Sándor elveszítette a szívét a kisebbségi küzdelemre. Mi gyöngébbek vagyunk ma, sokkal gyöngébbek nála nélkül – nem a püspök nélkül, az ember nélkül –, és ő sem tudja még lélekben megújítani magát. Adja Isten, hogy kiheverje csalódásait, s fiatalon, frissen, ruganyosan és tettrekészen találkozhassunk ismét ama lelki impériumban. Szeretnők remélni, hogy a Láthatár kisebbségi munkaközösségében lesz akkor is, mikor ez a tevékeny szerkesztőségi gárda a román írók bemutatkozó estélyének megszervezése körül foglalatoskodik majd, mint nemrégiben a szerb írók érdekében tette.” (Szentimrei Jenő: Üzenet Makkai Sándornak. Brassói Lapok. 1937. február 21.)

*

„Bizonyos, hogy a mai, valóban emberhez és magyarhoz egyformán méltatlan helyzet megváltoztatására kell törekednie békés úton mindenkinek. De ha Te nem ismersz el kisebbségi kategóriát – viszont nem akarod a kétségtelenül háborúra vezető revíziót sem –, akkor mit kívánsz? Becsületes, emberhez, magyarhoz méltó rendezését az itteni magyarság életének a mai államkeretek között? Gondolom, erre célzol, s ebben egyek voltunk és vagyunk. Ebben az esetben azonban csak a kisebbség szót kell egyébbel helyettesíteni, a kérdés lényege ugyanaz marad. Te azonban mégis továbbmégy, mert cikkedben fejtegeted, hogy nemzeti életet mégis csak saját szuverén nemzeti államban tudsz elképzelni. Ez már egészen új gondolatod. Azért új, mert a mi egész transzilvanizmusunk az impérium megváltozása óta azon a sarktételen nyugodott, kimondva vagy ki nem mondva, hogy állam és nemzet nem szükségképpen egy, sőt a nemzet államtalan formája mélyebb, tisztultabb, bensőségesebb, keresztyénibb, etikaibb lehet, mint az állami, tehát politikai formája. Nem ezt hirdette vajon minden gondolatod és minden csepp véred, amíg közöttünk voltál? Nem találkoztunk-e vajon mi ketten és még sokan itthon ebben a gondolatban? Nem egyenesen tőled tanultuk-e ezt?…
Néha szinte úgy érzem, hogy Te egy csodálatos kerülő úton odajutottál, az események sötét torlaszain s a dolgok végzetes körforgásán keresztül, ahol én álltam az 1919–1920-as barikádon, a V.-versekkel. Én pedig megdöbbentően »lojálisnak« tűnök fel önmagamnak, pedig napról napra úgy háborodik fel a vérem minden csöppje egy-egy újabb, elevenünkbe vágó sérelem láttán…
Nem is annyira cikked mondanivalója, mint az árnyalás, a színezés, az imponderábiliák, a szavak és sorok félelmetes fluiduma. Megírtam annak idején versemet a két-egy bokorról, a kétnevű virágról, a borostyánról s az orgonáról. Lehet, sőt valószínű, hogy „az erdélyi akusztika és sugártörés más”. Ennél a különös akusztikánál fogva én úgy hallom, hogy Te már azt mondod: orgona.
Ha ugyanazt értjük alatta, végül is nem baj. Csak nekem – egy kicsit mégis lehangoló.” (Reményik Sándor – Makkai Sándorhoz. 1937. február 26.)

*

„Nem követhetem ezúttal Makkait e halált jósoló gondolatmenetében, csupán megjegyzem szerényen: nem mondható szerencsés dolognak, hogy egymás után a legkitűnőbb magyar szellemek, hol Szekfű Gyula, hol Németh László, hol Makkai Sándor prédikálnak valósággal halált a magyarság fejére. Az helyes, igazságos és vezető magyar intellektusokhoz méltó föladat, hogy letépjék a henye és hazug optimizmusnak fejlődést és virulást mosolygó lárváját a szenvedő, hivatástudatában is megrendült magyarság fonnyadó, tragikus arcáról. De ez csak félmegoldás: kell, hogy a magyarság szellemi legjobbjai rendületlenül tovább kutassák és valósággal hajszolják ebből a belső szellemi, erkölcsi, politikai csődből való kibontakozás útjait és eszközeit. Végre az mégsem természetes dolog, hogy mikor még ma is nyilvánvalóan mi vezetünk a Duna-völgyének népei között szellemi termésünk színvonalával, eredetiségével, belső gazdagságával: a nálunk szellemileg sokkal meddőbb egyéb dunai népekkel szemben gyáván megretiráljunk, és föladjuk a küzdelmet – nemesebb és messzebb, egyetemesebb célokért.
Egyszerűen nincsen igaza Makkai Sándornak az ő éjfekete pesszimizmusában. Én is pesszimista vagyok a közvetlen jelent illetőleg, de én a pesszimizmus igazi okait itt keresem és itt látom a csonka országban.” (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Egy délután élményei. Magyarország, 1937. február 27.)

*

Németh László, Erdély-élményét anyaországi írótársaságban szűrte le, s nem véletlen, hogy az útirajza nyomán fellángolt elégedetlenség nem kímélte a delegációban részt vett fiatal Boldizsár Iván állásfoglalását sem (Erdély második Trianonja, Napkelet, 1935/11. sz.), aki így fogalmazott: „Erdély második »Trianonja« az elmúlt tizenöt év… Ez a tizenöt év nyomasztóbb és gyötrelmesebb, mert ezért csak magunkat, magunkat okolhatjuk… Hiszen a magyarság Erdélyben tizenöt esztendő alatt nem tett egyebet, mint szenvedett, várt és reménykedett. Várta, hogy valami csoda kiszabadítsa babiloni fogságából. A magyarság az elmúlt tizenöt év alatt mindig abból indult ki, amit szeretne, aminek lennie kellene, vagy ami volt, és csak a legritkább esetben abból, ami van. A mai végzetes állapoton pedig csak akkor lehet segíteni, ha a magyarság és vezetői minden cselekedetükben az adott helyzetből indulnak ki.” Felvetődik a kérdés: ha az erdélyi magyarság önépítkezése ennyire eltorzítva él az anyaország tudatában, akkor érdemes-e valóban a kínlódás? A muszáj-herkulesség?Mégis csak Makkainak volna igaza?

*

„Az írás nem azoknak szólt, akik kisebbségi sorsban élnek, hanem azoknak, akik ezt az életformát a szükség által nem parancsolt mértékben elszaporították. Egyelőre azonban nem a címzettekhez érkezett el, hanem eljutott azokhoz, akik közel húsz esztendeje vállalták és viselik a kisebbségi életsorsot, és most tanácstalanul kérdezik: hát lehetetlenségre vállalkoztunk és reménytelenségre kárhoztatva várjuk a véget? De az a válasz, amit erre a súlyos kérdésre ad a kisebbségi magyar lélek, olyan megnyugtató, annyira örvendetes, hogy ezért talán hálásak is lehetünk Makkai Sándornak, amiért ilyen nyíltan összefoglalta borúlátó szemléletét. Hálásak lehetünk, mert ezzel módot adott a kisebbségi magyar léleknek olyan megnyilatkozására, amely szerint, Makkai szavával élve, ha »légüres térben« a kisebbségi sors erkölcsi lehetetlenség, mégis az erkölcsi törvény mint magyar követelmény azt mondja, hogy ezt az életformát lehet hordozni, mert kell.” (Bertalan István: Felettünk az erdélyi csillagok. Budapesti Hírlap, 1937. február 28.)

*

„Az erdélyi magyarság roppant erősen reagált Makkai Sándor ez írására. Hiszen a cikk szerzője még nemrég ott volt közöttük, vezette őket, szellemileg és szervezetileg az elsők között is a legelsők egyikeként. Most a keserű szemrehányás szavai szállnak át a határon feléje, aki betegen távozott közülük, de aki – mondják panaszosan – azóta új munkateret vállalt. Csak nem azért hirdeti új igazságát, hogy újabb önmagát igazolja? – kérdik. Makkai Sándor végzett munkája és szándékai ezeket a vádakat bizonyára nem érdemlik meg – megrendítő és kétségbeejtő lenne, ha így volna –, de a tiszta lelkű és tiszta szavú költőbarát, Reményik Sándor sorai mégis válaszra várnak.” (Katona Jenő: Lehet – vagy nem lehet? Magyarság, 1937. március 5.)

*

„Mert nincs keservesebb dolog annál, mint amikor nem hiszünk abban, amiért küzdenünk kell. De ha lelkesedéssel megyünk bele a küzdelembe, csaknem százszázalékosan biztos már a győzelem. És bízni nem lehet egy ember személyében, mert az ember halandó és változékony. Mi lenne, ha a jövendőbe vetett hitünket egy emberhez kötnénk? Akkor már rég cél nélkül élnénk Erdélyben, ebben az országban, melynek rendeltetése ma még titokzatos, de amelynek van rendeltetése.
Már átéltünk egyszer egy nagy csalódást. Az, aki versben a helytállás parancsát hirdette, elhagyott, mert a költőt legyőzte az apa. Áprily Lajos elhagyott minket, mert erre bírta őt az a belátás, hogy fiainak, családjának ott kint jobb jövőt tud biztosítani. Makkai Sándor szintén elhagyott minket, mert úgy találta, hogy erkölcsileg és idegileg nem bírja tovább. Rendben van. Mások állanak helyükre. De »bálványunk«, törhetetlen élniakarásunk nem omlott össze eltávozásukkal. Mindenesetre nekünk is megvan a magunk nagy fájdalma, amikor azt látjuk, hogy azok, akik erősíteni tudták az ifjúságot arra a nagy küzdelemre, melyet jövőjéért kell megvívnia, elhagynak minket; mert szüksége van az erdélyi ifjúságnak támaszokra és vezetőkre, de bálványokra nem, ha ezek ingadozó emberek. Mert ezek előbb-utóbb leomlanak. Az erdélyi ifjúság már sok csalódáson ment keresztül, és már megtanulta azt, hogy ne bízzék túlságosan senkiben. Csak saját magában. Nem elbizakodottság akar ez lenni és nem gőg. Hanem csak egyszerű hit. Ha csakugyan van hitünk, akkor nem félünk: megmaradunk. Ha pedig nincs, akkor kár minden bálványozásért: leomlik a bálvány magától.” (Lőrinczi László: A bálványok leomlanak. Brassói Lapok, 1937. február 27.)


Válogatta, összeállította: CsG ( A Nem lehet – A kisebbségi sors vitája. Limes Könyvek, Héttorony kiadó.1989. Szerk. Cseke Péter, Molnár Gusztáv nyomán)

2020. február 7.

Szóljon hozzá!