Költők az árnyékos oldalról: Adonyi Nagy Mária
Sz. 1951, Éradony – mh. 2015. Iskoláit Székelyhídon és Nagyváradon végezte, magyar–német szakos tanári végzettséget szerzett a kolozsvári egyetemen. Előbb tanár Szatmárnémetiben, majd a bukaresti Hét, Romániai Magyar Szó, Erdélyi Napló szerkesztője. Költészetének legértékesebb darabjai a múlt század nyolcvanas éveiben keletkeztek. Két sikeres verseskötet megjelenése után költői hallgatásba burkolózott; szerkesztői, publicisztikai munkát végzett.
Schaffhauseni fúgák
1.
Téged ki elkallódtál
az esők árnyékában
fölkoszorúzlak a dolgok félmúltjával
2.
Állni az idegen város fölött
képzelt magaslaton
s beszívni tavaszi messzeségek
elérhetetlen illatát
átlátni se múlt se jövő
idejű igék időtlenségén
a határokon mindig
éppen egy picit túlgondolni
ami egy picit innen él
3.
Ahogy például abban az európai fővárosban
lezúdult az első nyári zápor
és jó volt nem menekülni
jó volt megzengeni abban az esőben
mintha fémre hullnak az ütlegek
4.
Mindent felejteni
csak azt az áttetsző ködcsillámot nem
csak azt az évek előtti pofont nem
mely minden szélben elcsattan újra
mint a jegenyék
5.
Vagy ahogy valaki – diák
esővel várakozó csöndben.
felindul ráérősen a Házsongárdba
porladozó sírtáblák óalbumaiban lapoz
s ragyogva zúg külön minden levél
– fölötte az időben kézről kézre adják a szelet
s elleng előtte Aletta van der Maet haja színe
hóstáti szekeres töri bocsánatkérőn: Kholoswar
– fönn szél töri az ágakat
Most tiszta csönd ott is
azok alatt a fák alatt
6.
Az a vakító dél a moccanatlan állomáson
márvány levegő tömbjei
vonatok váltanak át a csöndre
s napsugár-vékony szavak vonják
messze a tájat
Külön rögzít mindent az emlékezés
a félig emelt lábat
röptében fennakadt újságdarabkát
könnyfényű meghatódást
Zsí szemében a biztató tétovaságot
és a peronon a mozdulatlan nyüzsgés
valami oktalan szorítás
a hogyan lehetett volna szomorúsága
félelem attól hogy a kimondatlan szó
belenő a száj üregébe
odatántorít a mozdulás
a félig emelt láb célpontjába
ó víziszony ajtók titkos kulcsra zárulása
álombeli végenincs zuhanás
kínos önkéntelen merülés
valami nyálkás undok masszába
7.
És valahol a kiűzetéstől északra
attól a nyártól nyílegyenesen a végek felé
kezdődik a megszenvedett tájtalanság
8.
Kék alapon a tornyok távolléte
9.
Ellenfényben felsüt az ellenváros
nekitámolyog három határ tompaszögének
s öklendezi gyülevész nyugtalanságait
pókhálós szerveit mint röntgen
hívja elő a szem – s megfakul
világra nyíló romos szobákban
szállong a por megfoghatatlanul
10.
Milyen szomorú egy roggyant elhagyott ház?
Milyen üres tud lenni egy város
ha nem érezzük benne egymást
milyen üres?
11.
Az együtthallgatás értelmes csöndjét
melyben az a tiszta havasi táj
végképp elolvad
– mindent felejteni
12.
Fanyar illatú őszök
tülekvés víg szüreti ricsaj
ágak sűrű szeszélyes grafikája
viszonyok vonalak szövevények
láthatatlan esőben ázó
folttalan szándékú szavunk
– ó tűnő csillámú gyémánttiszta köd
sokarcú félelmes villogású csönd:
mennyire más minden ha másként hallgatunk
13.
Érinteni
a virágzsongású domboldalt
érinteni
egy könyörgőtiszta arcot
érinteni
egy valamikori teljes pillanatot
14.
Pusztító vágyakat zendít
álomi erdő húrján a fény
csupa arany az árnyakon
földmélyi zöld tűzgömbből születő
– bolydító kettős fényözön
– hajló kinlódó drága dallam:
belehal mire felnő
Érezni mégis hogy esni fog
hosszú szálas esőkkel
jön egy kísérleti évszak
s megméretik mindenek áttűnése
Mégis: mivé lesz ragyogás nélkül az az erdő?
15.
Szeles hideg égbolt alatt
nem az enyém az az öntudatlan mozdulat
üres üres lelátón nem én hadonászom
az aki egy végenincs utca sarából
leszáll az alkonyba – nem lehetek
csak a háziasszonyok sikítása valóságos
csak a padok sorsszerű csattanása
s körben megfejthetetlen eső-szövegek
16.
Elgondolt elsimított út
váró szorongó pillantások
arccal erre nem mozdul semmi
csak mintha lopakodva
valaki vagy valami
egy elgondolt úton
egyre csak távolodna
17.
Igék hátrálnak múlt időbe
iszap gőzölög álnok mocsári béke
nem a föladásé – még nem:
még csak a langyos kísértés
az érintések borzongása
18.
Ernyedt kék állat a szavam
19.
Napok egykedvű ujjnyomata a lelken
bevallatlan torladó mulasztások
tartozás – kinek? mivel?
számonkérni – kitől? mit? mi jogon?
napok bódító öldöklő egymásutánja
rettentő forgó torokgörcsölő éjszakák
20.
Aranyló fényfüggönyök omlanak
valahol táruló főterekre
emberek szaggatják észrevétlen
sodornak bíbor áramot
és könnyed táncos a léptük
mint egy csobbanás
21.
Vissza valahová
a sohasem jártba sohasem látottba
éveink mögött gyülemlő vágyakozásba
fémes szigorú hajnalok elől
elfödni szemünk bánatba nem kergethetően
tisztán gyűlölet nélkül
egy választott időben
22.
Költözés megint még egy
papírzsákba lejtő éveink
összes fölösleges limloma
dönög száll elvérzik innen is lassan
állunk csüggedten
míg telik múlik tovasussan
23.
Gondoljuk el magunkat virágbaborultan
gondoljuk el magunkat szomorúság-tisztán
24.
Szavak
barátaink semmivel nem helyettesíthető
fémesen tiszta szavai
fájóan pontos szavak mint a kések
novemberi tájon pendülnek
fáradt szomorún élesztgetnek
egy elnehezült alig érthető estét
s tovaszállnak a síkföld végtelenébe –
nincsen ideje szeretetnek
25.
Ültünk az íves győzelmes Bach-muzsikában
utolsó vacsorán fölkererengve alálebegve
utolsó fehér ünnepünk ez
beültünk fehér ünnepünkbe
kiben-kiben templomnyi csönd
balsejtés rászedettek bénasága
ültünk valahol félig ünnepbe zártan
kupolás kúszó nyilalló díszletek közt
a fehér rozsda áthullt mindenen
26.
Mindent felejteni
csak a férfit nem
amint kiválik a naplementéből
és ballag aranybazártan át az esőkön
örökre értelmetlenül
27.
De lehet-e felejteni a lehetségest
a meg nem adott keserű kényszerét?
28.
Egy félbemaradt híd az esőben
nem kapcsol semmit nem jelképez
olyan mint egy elmetszett kiáltás
letagadott vers
toroknak görbülő kezek
Nem álmodható mögé semmi
így hát szinte befejezett
29.
S csak állunk az idegen város fölött
láthatatlan senyvesztő esőzésben
és hiába kényszerű derű
oktalan szomorúság
látni oda is ahol már senki nincsen
30.
Legyen a testünk halk fűragyogás
fáradt fényű szemünkre illesszünk messzeséget
találjon magunkban haza a lelkünk
Lassan, evezve tükrökön
Alig szél, ami jár,
alig táj, ami súly,
alig fény, ami hív,
alig kéz, ami megfog.
Alig kő, ami hull,
alig vér, ami vár,
alig ér, ami leng,
alig vall, ami áldott.
Alig hall, ami ver,
alig fáj, ami száll,
alig hely, ami tart,
alig él, ami boldog.
Alig nesz, ami bent,
alig ő, aki int,
alig füst, ami fojt,
alig test, ami reszket.
*
Ui. „Meg kell tanulni a versnek könyvben [… ] gondolkodni ” — írta néhány évvel ezelőtt egyik kiváló költőnk, arra utalva, hogy a (mai) versnek rendkívül nagy szüksége van a verseskönyv „védelmére” . Szaporodnak verseskönyveink: Tű foka, Sétalovaglás, Szombat. A búvár hazamegy, Sárgaréz évszakok, Kilátótorony és környéke, A parton lovashajnal, Emlék jelen időben.
Az utóirattal zárult Borcsa János egykori recenziója (Szólni — „vershullás idején”) Adonyi Nagy Mária 1978-as pályakezdő verskötetéről (Emlék jelen időben).
*
„2015. október 13-án, hatvannegyedik születésnapja után egy héttel, valahol Magyarországon meghalt Adonyi Nagy Mária. Fogalmam sincs, hogyan töltötte a születésnapját, annyi biztos, nem sokan tarthatták számon ezt az évfordulót, hogyha csak bő hétre rá szereztünk tudomást haláláról is az újságból, akkor ocsúdtak fel az újságíró kollégák egy-két semmitmondó nekrológ erejéig. Nem az ő hibájuk, mentegetőzhetnénk, nem hibás senki ezért, legfeljebb maga a halott, aki életének utolsó évtizedeit úgy töltötte, hogy tudtommal sehol költőként fel nem lépett, verset nem közölt, és meg sem próbált jelen lenni az irodalmi életben, bár megtehette volna, hiszen miután a kilencvenes évek közepén áttelepült Erdélyből, egy magyarországi napilapnál dolgozott olvasószerkesztőként, de gondolom, ez csak megélhetési lehetőség volt számára, semmi más. Azt hiszem, majdnem sikerült neki, ami csak keveseknek: saját utókorává lenni még életében. Sikerült? Így kell ezt mondani? Hiszen ennél nagyobb szörnyűséget elképzelni sem tudok, mint végigkísérni eltűnésünket az irodalmi köztudatból. Mert hát ki tud még Adonyi Nagy Máriáról? Itt-ott egy antológiában felbukkant néhány régi verse, de ez is csak annyi volt, mint szerepelni egy kötelező névsorolvasásban vagy valahol egy lábjegyzetben, túlbuzgó irodalomtörténészek jóvoltából. Nem tudott vagy nem akart már költő lenni egy idő után? 1989 decemberében bukaresti magyar újságíróként még lázasan járt-kelt a diktatúrát elsöprő tömegben, tudósított nap mint nap, figyelte a forradalom pulzusát, talán azt is, hogy miképpen alakul át fokozatosan az éhséglázadás államcsínnyé, hogyan veszi át az elemi düh helyét a felülről irányított manipuláció, és miként lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy míg a kommunizmus idején legalább lehetett reménykedni a változásban, a rendszerváltás hozott ugyan némi szabadságot, de valójában elvette tőlünk azt a naiv reményt, hogy egyik napról a másikra szebb lesz, jobb lesz, erkölcsösebb lesz a világ. Márpedig egy ilyen illúzió nélkül talán költészet sincsen. Úgy képzelem, akkor, azokban a napokban halhatott meg végképp az addig is kevés szavú költő, Adonyi Nagy Mária, és még huszonöt évvel túlélte őt az, akit polgári nevén Nagy Máriának hívtak. Vagy számunkra még egyszerűbben: Nagy Mari. Így képzelem, de ez csak ennyi, képzelgés, hiszen vajmi kevésszer jutott eszembe nekem is ezekben az években Nagy Mari. Vagy ha a költőt emlegettük: Adonyi.
Pedig költő akart lenni. Csakis költő. Mint én is. Mint annak az áldott és átkozott nemzedéknek már réges-rég földbe csapódott meteoritjai, Sütő István, Boér Géza, Palotás Dezső. Áldott nemzedék? Igen, mert 1968 reformígéretei meghatározták indulásunkat. Vagy átkozott? Ugyanazért. A hetvenes évek elején már tudtuk, becsaptak minket. Sütő István, Boér Géza belepusztult fiatalon. Palotás Dezső kapaszkodott még egy darabig, iróniája és öniróniája éltette valameddig, aztán meghalt ő is. Adonyi Nagy Mária egyre kevesebbet írt, végül elhallgatott. Közben viszont másodszor is bízott, másodszor is kiábrándult hamar, valószínűleg még azokban az euforikus decemberi napokban, 1989-ben (…)”
Markó Béla: Szemből fúj mindig a világ. Alig-emlékek Adonyi Nagy Máriáról (Látó, 2016. február)- részlet
Lásd még: Költők az árnyékos oldalról
Pusztai Péter rajza
2020. február 8. 06:14
Markó Béla e sorokban nagyon esendő, nagyon emberi és nagyon őszinte. És ragyog – opálosan ragyogtat egy egész korszakot. Szép. megható.