Útszéli körtefák a Faragói-tó alatt

A gyümölcsfa magába szívja volt madarai énekét.

Aranyló rozsmezők szőkítik a napot,
őrt állanak a tikkadt pipacsok.

Maroknyi vers cserébe a csendért.
Rámhajolnak a búbánat fái,
kérgük alatt fülled a csend.
A tó körüli dombhátak
árvalányhajjal harcolnak a széllel.
A partmenti fűzek augusztus
rekkenőségében némaságukkal
hajolnak felém.
Hunyt szemű csillagok fészkelnek ágaikon,
s kidőlve győzik le a múló időt.

Sóhaj ül a Maros felé bodorodó
távol elhaló fellegen,
s a kiáltást ég alá teríti.

Amikor ingét vedli az ég,
árnyak mögött kopog, mint jégeső sörétje,
a régi utcák, terek, dűlők, dombhátak
névsora.

Lelkedben őrt állnak az útszéli körtefák.
Torkodban megszorul a szó,
mintha éretlen körte húsa, tikkasztó fanyar.

A fa, mígcsak él, magába szívja volt madarai énekét.

2015. augusztus – 2020. február