„Úgy érzem, hogy Makkai Sándor cikkét teljesen félreértették, és a vitát vele egészen más területre vitték át, mint amely területen mozgott a cikk akkor, amikor Makkai Sándor elvi fejtegetéseit, amelyek a világpolitikai helyzet és világpolitikai törekvések összefoglaló szempontjainak mérlegeléséből keletkeztek, a mindennapi politikai élet és éppen a mi kisebbségi életünk napi kérdéseinek körébe vonták bele. Makkai Sándor cikkében nem erről volt szó. Makkai Sándor arra a nagy veszedelemre mutatott rá, mely különösen a kisebbségi népekre nézve abból támad, ha a nemzeti kizárólagosság és türelmetlenség elve akadálytalanul érvényesül, mert az a kisebb népek létezésének erkölcsi és anyagi feltételeit semmisíti meg. Én azt hiszem, hogy Makkai Sándor világos látással megállapított következtetései valóban olyanok, ame- lyek kell hogy komoly megfontolásra, igazságának elismerésére indítsanak mindenkit, aki ezekkel a kérdésekkel a hívő keresztyén lélek felelősségének tudatával foglalkozik…
A nemzeti élet kérdésében való helyes állásfoglalásnak is egy próbája van, a szeretet. Ami a szeretet tiszta próbáját kiállja, az helyes, annak érvényesítését követelhetjük, ami ezzel ellenkezik, attól el kell állanunk, ha akármennyi előnyt is ígérne saját népünknek. A népünkért való munkára nézve is érvényes a krisztusi szeretetnek evangéliumi aranyszabálya: Amit akartok azért, hogy az emberek tiveletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal, mert ez törvény… Lehet, hogy ez az álláspont igen papos és nagyon egyszerű, de hiába, valamely fundamentumra mégiscsak kell építeni az emberiség, a nemzetek jövendő fejlődésének templomát, s ez a fundamentum, akármennyit okoskodunk, mégsem lehet más, csak a krisztusi szeretet. Makkai Sándor cikkében éppen azt állapította meg, hogy a nemzeti eszme kizárólagos és minden más szempontot mellőző érvényesülése alapján nem lesz lehetséges az élet, elsősorban nem lesz lehetséges a kisebb népek számára. Ő nem vont ki gyakorlati következtetéseket ebből a szempontból. Ha következtetést vonunk ki, akkor szerintem nem az lesz a helyes következtetés, amit többen megállapítottak, hogy le kell mondanunk az életről, hanem ellenkezőleg, éppen az a helyes következtetés, hogy a kisebb népeknek össze kell fogniok, és keresniük kell a kibontakozó világáramlatok veszedelmei között erőik összefogása, jogos törekvéseik kölcsönös, méltányos elismerése által saját létfeltételeinek biztosításának útját. Ebben a világáttekintésben a román és magyar nép nem hogy szemben állana egymással, hanem ellenkezőleg, a közös életérdek felismerése alapján egymás megértésére és egységes békítő összefogásra van utalva.” (Vásárhelyi János sajtónyilatkozata a Makkai-ügyről. Ellenzék, 1937. március 5.)

*

„…Az a megroppanás, amely Makkai Sándor egyéni életében kijövetelével bekövetkezett, nem következhetik be egy nemzetrész összességének életében, hiszen Széchenyi sokkal súlyosabb összeomlása sem a magyar nemzet összességének végső katasztrófáját jelentette. Az összesség részére tehát a kérdés nem zárulhat a »nem lehet« kimondásával, hanem inkább annak felvetésével, hogy miként lehet a további ilyen egyéni tragédiákat elkerülni, s intő példának mutassák fel a jószándékúak előtt, akik hisznek abban, hogy a kisebbségi sorskérdés akár ideiglenes, akár végleges megjavításával a kisebbségi nemzetrész életét és fejlődési lehetőségeit is meg lehessen javítani.” (Csuka Zoltán: Hogyan lehet? Láthatár, 1937/3.)

*

„Vannak kisebbségek. Ma Európában majd negyvenmillió ember él kisebbségi sorsban, s egyik se mondott le az életről. Minden kisebbség ragaszkodik az élethez, és legyen bárminő elnyomás alatt, tovább küzd a kisebbségi kérdésnek emberhez méltó megoldásáért. A kisebbségi sorsban élő magyarság kétségbeesett, de töretlen s nem ideig-óráig tartó elszántsággal harcol az életéért, és vallja: »Nekünk lehetségessé kell tennünk mindazt, amit Makkai ma lehetetlennek kiált ki. Ha nem így tennénk, foghatnánk az ásót, hogy megássuk a sírt, hol nemzet süllyed el. De a nemzet nem akar elsüllyedni.« A kisebbségi magyarság tehát élni akar. »Ez pedig első feltétele az élnitudásnak.«

Kisebbségek lesznek. Mindenképpen lesznek pedig Közép-Európában, hol lehetetlen az állami határoknak a nemzeti határokkal egybeeső megvonása, hol minden rendezésnél kikerülhetetlenül kell kisebbséginek maradnia valamely államban.
A kisebbségi sors tehát az élet bizonysága szerint lehetséges. Milliók élnek kisebbségi sorsban, kik nemcsak ragaszkodnak nemzetiségükhöz, nemcsak fenn akarják magukat tartani szent élniakarással, de az egymásra acsarkodó nemzetek közötti megértés kiépítését is munkálják. Épp ezért nem mondható emberhez méltatlannak a kisebbségi sors. Különösen pedig nem állíthatja ezt a »kisebbségi világhivatás« fogalmának hirdetője. Nem lehetetlen lelkileg sem a kisebbségi sors, amit a kisebbségek élniakarása és élnitudása magában bizonyít.” (Mi nem lehet? Láthatár, 1937/3.)

*

„A Makkai-ügy még zajlik. Örvendetes, hogy a hullámok nem tudnak lecsendesedni körülötte. Bizonyság ez amellett, hogy a kérdés, amelyhez Makkai hozzányúlt, eleven élet és sajgó seb ma Közép-Európa testén. Mindenki illetékesnek érzi magát a hozzászólásra. Mindenkinek van mondanivalója, mellyel a megoldás lehető módozatait vizsgálja, s önkéntelenül egy-egy lépéssel közelebb tolja magát a kérdést a valóban illetékesek érdeklődésének középpontjához. Lett légyen most már Makkai cikkének részben vagy egészben elvetendő az okfejtése, nem lehet elvitatni, hogy hasznos a vihar, melyet maga körül kavart…
»Dolgozom szorgalmasan, s dolgozom önérzettel. Lenyesik szárnyaimat, lábaimon járok, levágják lábaimat, kezeimen fogok járni, s ha ezeket is kiszakítják, hason fogok mászni; csak használhassak!«
Ha van kisebbségi világhivatás, és mi hisszük és valljuk, hogy van, annak vezércsillagául keresve sem találhatnánk alkalmasabbat Széchenyi [fenti] mondatánál. A magunk itthoni politikai és társadalmi életében számtalanszor tapasztalhattuk, milyen jótékony kiegyensúlyozó hatása volt olykor valamely közéleti kérdés megoldásánál a kisebbségek puszta jelenlétének. Nem lehet kétséges, hogy világviszonylatban is ez a súlyos, de felemelő szépségű hivatás jutott ki a kisebbségi kategória számára. S ha pillanatnyilag itt-ott elhanyagolható mennyiségként kezelik is a kisebbségeket, ez csak a szélsőséges áramlatok ösztönös védekezése a saját lelkiismeretük lázadozásai ellen. Mérleg nem képzelhető el nyelv nélkül, és úgy rendeltetett, hogy mi legyünk Európában a mérleg nyelve. Bizonyos, hogy ebben a szerepkörben egyéni önérzetünket, érzékenységünket sok méltatlan bántás fogja érni, de éppen ez a körülmény teszi életünket érzékenyebbé, hasznosabbá és szükségesebbé azokénál, akik a politikai főhatalmat a kellő felelősségérzet nélkül birtokolják.” (Szentimrei Jenő: Lehet, vagy nem lehet? Brassói Lapok, 1937. március 21.)

*

„Nagy hiba volt, vagy nagy hiba volna Makkainak a budapesti Láthatárban megjelent Nem lehet című cikkét személyi vonatkozások hánytorgatásával vagy a cikk rejtett célzatosságának szemszögéből vizsgálni. Ez a cikk elsősorban bizonyos tételek kijelentését s ezekből vont elvi következtetéseket tartalmaz. Ha hívek akarunk lenni ahhoz az »etikai elszántsághoz«, melynek »állandóságáról beszélni naiv optimizmus lenne« Makkai szerint, akkor ezt a cikket csupán az elvi igazság kedvéért szabad vitatnunk. Mert csak így derülhet ki, hogy Makkai tévedett-e, s ha tévedett, miben volt mégis igaza.

Kénytelen vagyok megállapítani, hogy Makkainak elvi síkon mozgó cikke ismét összevéti a gyakorlatot az elmélettel. Mert lehetséges, hogy nemsokára egész Európában általános lesz a faji uralom, de ez még mindig nem jelenti a faji vagy nemzeti kizárólagosság alapján bekövetkezett tények elvi helyességét. Én a magam részéről például szívesen állítanám szembe Makkai eme felfogásával Krisztus Urunk evangéliumát, mely tudvalevően minden néphez szól, faji, nemzeti vagy történelmi megkülönböztetés nélkül. Elvi szempontból tehát a krisztusi törvény vagy a humanizmus álláspontja magasabb rendű és követésre méltóbb, mint a fajelmélet számtalan változata. Így hát elvileg ez az »új értelmű kivirágzás és megteljesedés« semmit sem bizonyít.
Kétségtelen, hogy mindazok a súlyos nehézségek fennállnak, amelyeket Makkai a kisebbségi élet tehertételeiként jelöl meg. Mindezek valóban hozzájárulnak a kisebbségi életnek a többségi nemzet életétől való megkülönböztetéséhez. De az is kétségtelen, hogy mindezek a nehézségek még nem elégségesek a biztos nemzethalál előidézéséhez. Ha ez így volna, ma már nem volnának lengyelek, finnek és különösképpen nem volnának zsidók..” (I. Szemlér Ferenc: Elvek és törvények. Hitel. 1937/I)

---

Válogatta, összeállította: CsG ( a Nem lehet – A kisebbségi sors vitája. Limes Könyvek, Héttorony kiadó.1989 nyomán)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ