„Mi idelent, Közép-Európa délkeleti csücskében évek óta minden rendelkezésünkre álló eszközzel, tollal és tettekkel, védtük a kisebbségi népek kulturális és gazdasági érdekeit, és nem egyszer kitettük magunkat esetleges retorzióknak. Higgyék el Magyarországon, hogy veszélyes kezd lenni az a játék, amit a nyilasoknak és egyéb szélsőséges elemeknek szabadon engedélyeznek, és ez a játék végeredményben az utódállamokban élő magyarok helyzetét fogja megnehezíteni.
Aki nem hiszi el, olvassa el Gyárfás Elemér magyar szenátor e héten elhangzott beszédét, amelyben rámutatott a hitleri fajelmélet nagy igazságtalanságaira. Pedig Gyárfás Elemér tősgyökeres magyar családból származik és nem áll a »zsidók zsoldjában«”. (Orich Viktor: Magyarország nyilaskeresztesei csak az utódállamok kisebbségeinek ártanak. Banat-i Futár, 1937. III. 28.)

*

„A szabadságban élő államférfiak rá se gondolnak, hogy azzal a »kisebbségi« fogalommal tulajdonképpen az örök leszavaztatás sorsát adták egy-egy népcsoport számára. Az örök ráutalást, hogy amennyiben tagjai egyénileg egyenlők akarnak lenni, akkor adják föl népiségüket, s csatlakozzanak a többséghez. Még azzal a látszatigazsággal is megterhelik ezt a fogalmat, hogy az megfelel a demokratikus követelményeknek, hiszen a demokrácia elve a többség érvényesülése. Ennyi fogalomzavarba takarva persze mind nehezebben látható meg az az igazi igazság, hogy az illető »kisebbség« külön népegyéniség is, melyet éppúgy nem szabad elnyomni, mint ahogy egy kisebb lakosságú államot nem szabad a nagyobbnak elnyomnia. A fokozott emberlét, a »nép« jelentőségének a számbavétele marad el, mikor a kisebbségi kategóriát akarják alkalmazni a nyelvi, faji, vallási és történelmi különbségű embercsoportokra.
Ha már eljutottunk odáig, hogy az egyes egyén szolgaságát, jogtalanságát, örökös alárendeltségét és az élete fölötti hatalomtalanságát embertelennek és erkölcstelennek tartjuk, éppúgy rá kell jönnünk arra is, hogy egy népet se lehet ilyen embertelen és erkölcstelen kategorizálásba összeszorítani.
Akik különben Erdélyben most vitába szálltak Makkaival, felhozták a múltbeli nemzetiségi küzdelmeket s azok eredményességeit. Ezzel akarták bizonyítani, hogy: »Ugye, lehet élni a kisebbségi kategóriában?« Ez a bizonyítási módszer is teljes fogalomzavar és ismeretlenség a különböző kategóriák iránt. A múltbeli »nemzetiségek«-nek több volt a kollektív joga, mint a mai »kisebbségek«-nek. A »nemzetiség« szóban is egy »nemzethez hasonló« embercsoport állandóságát ismerték el. A középkorból átöröklött formák között az ilyen embercsoportoknak még területi jogai is voltak, s legalább egyházi életükben olyan önkormányzatuk, ami világi társadalmukat is folyton összetartotta. Magyarországon már helyenként egyötödrészes arányuknak is nyelvi jogok jártak ki, Ausztriában nemzeti csoportonkint vehettek részt az országgyűlési választásokban. Lehet bírálni, hogy mi hiányzott még ebből az állapotból a teljesebb népi szabadságig. Azonban az is bizonyos, hogy ez a bírálható és hiányos nemzetiségi jog is több volt, mint a mai kisebbségi kategória, mely semmi kollektivitásra nem ad se elismerést, se kilátást.” (Dr. Paál Árpád: Lehet-e megoldása a »kisebbségi« kérdésnek? Láthatár, 1937/4)

*

„A Makkai-cikket meg kellett írni. Arra éppoly nagy szükség volt, mint a rá érkezett »tárgyilagos« válaszokra, hogy végre ott is és itt is, de főképpen kisebbségi helyzetünkben tisztán lássunk. Részünkről a cikk hallgatólagos tudomásulvételét tartottam volna a legszerencsésebb magatartásnak. Örvendenünk kellett volna, hogy Makkai ismét az erős, egészséges, lélekben és felfogásban régi Makkai, a mi erdélyi Makkaink, súlyos helyzetünket nemcsak ismerő, hanem most is elismerő Makkai.
Ne tévedjünk, és ne felejtsük, csak az élet változott meg csúnyán körülöttünk, és őrjítő mélységei felé vágtatva rohan nap nap után. Makkai ezt látta meg, ezért jajdult fel, mint mindenkor, most is elsőnek. A viszonyok változtak meg, és változnak egyre sodróbb iramban. Mindenki jól látja, hogy nem az aranykorszak felé haladunk. Ezt valakinek oda kellett végre kiáltania a maga halálos komolyságában a világ lelkiismerete felé. Ez nem más, mint kisebbségi öngyilkosság.
Gondolkozom, vajon mi lett volna, ha Makkai pontosan az ellenkezőjét állítja annak, amit állít. Ha azt írja: lehet. Értsétek meg, a kisebbségi kérdés politikailag és erkölcsileg egyaránt: lehet. Én túl vagyok a határon, de, íme, visszakiáltom felétek: a kisebbségi élet politikailag és erkölcsileg egyaránt – lehet. Bizonyos, hogy a felgyűlt méreg még nagyobb erővel zúdult volna feléje.
Régi és új Makkai nincs, csak az, akinek ma is Erdélyben nyargal minden gondolata, rajta van most is szeme féltő tekintete. Én úgy látom, hogy ő most is egészen az, aki volt. Csak a világ lett más és gonoszabb. Én úgy hiszem, nekünk jobb és neki fájóbb, hogy nincs közöttünk. A »kell« még akkor sem életkategória, ha a »muszáj« kényszerűségével nehezedik is reánk. Vallom, hogy Makkai írása nem nekünk van címezve.” (Dávid Gyula: Értsük meg Makkai Sándort. Kiáltó szó, 1937/4.)

*

„…Lényegében mi a Makkai Sándor Nem lehet c. írása? Sokan tanulmánynak nevezik. Ez a megállapítás nem felel meg az írás lényegének. Egy kérdést feldolgozó tanulmánynak elengedhetetlen feltétele a tárgy körébe vágó adatok feldolgozása, rendezése és mindenekfelett az azokból megállapított ítéletek indokolása. Makkai nem sorol fel adatokat, jóformán nem ad semmi rendszert, és egyáltalán nem indokol, csupán megállapít. Megállapításai meglehetős rapszodikus rendben, ill. rendetlenségben következnek egymás után. Makkai Sándor írása nem tanulmány, akik Makkai Sándor gondos és alapos tanulmányait ismerik, állításomat minden bizonnyal alátámasztják. Ha nem tanulmány, akkor minden bizonnyal újságcikk, valami olyan vezércikkféle – vélik mások. De ezzel a felfogással szemben is tagadó álláspontra kell helyezkednünk. Tartalmában, megállapításaiban súlyosabb ítéleteket hordoz, mint egy könnyebb fajsúlyú, napi szenzációéhséget kielégíteni akaró újságcikk vagy vezércikk. Én nyugodt lélekkel mertem a címben elégiának, azaz gyászdalnak minősíteni ezt az írást, gyászdal a kisebbségek felett – prózában. Ezzel azt akarom jelezni, hogy a Makkai Sándor írása lírai alkotás. Ez természetesen semmit nem von le annak értékéből, sőt ez az egyetlen beállítás, amelyből igazi értékei felismerhetők. Makkai Sándor adott lelki összetétele csodálatos keveréke a történetfilozófusnak, lírikusnak és pedagógusnak. Ebben az írásában az írásmű, az elégia tartalmát a történetfilozófus adja, de a feldolgozást a lírikus végzi. Elégiájában a történelem egyik megrendítő fejezete felett filozófiai eszmélkedést folytat, a filozófus éppen csak hogy meglátja a tények egy bizonyos összefüggését, de nem kutat tovább, nem hasonlít össze, nem mérlegel, nem keres ellenérveket, hanem elhallgat, és átadja a szót a lírikusnak, aki a filozófus által megsejtett lehetőségeket továbbnőtteti, abszolutizálja és uralkodóvá teszi.
Makkai egy történetfilozófiai megállapításból indul ki, de mielőtt mint filozófus tovább vizsgálódna, átadja a szót a lírikusnak. Ebből a magatartásból következik az a lírailag igen értékes magatartása, hogy relatív tényeket abszolutizál. Ez amennyiben megbocsátható egy lírikusnak, éppen annyira elítélendő a történetfilozófusnál. A történetfilozófus, pláne a keresztyén történetfilozófus mindennél jobban tudja, hogy a történelemben nincsenek abszolút kategóriák és abszolút megállapítások.” (László Dezső Kommentár Makkai Sándor kisebbségekről írt elégiájához. Kiáltó Szó, 1937/4.)

*

„A kisebbségi életnek lassan pusztító mérge az örökös nosztalgikus visszaemlékezés. Le kell számolni a tényekkel, el kell fogadni az adottságokat és a kisebbségi életet a tények szerint; az adottságokban kell berendezkedni. Mostanában azt vitatják, hogy a kisebbségi jogvédelmi intézkedéseknek eredeti elgondolása tulajdonképpen az volt, hogy a kisebbségi jogvédelem a beolvasztás eszköze legyen. Azt hisszük azonban, hogy ma már senki nem gondol arra, hogy akármilyen formában is megpróbálja bárhol, bármifajta kisebbségi népnek a beolvasztását, mert elég sok példa igazolja, hogy egy-egy embert lehet beolvasztani, de egy népet nem lehet lelkében átformálni. Az írek, a baszkok, a flamandok eléggé messze jutottak el a beolvadásban, és ki merné tagadni, hogy még mindig vannak írek, baszkok és flamandok. A tények tanították meg Európát, hogy ez az évszázados, sokszor a mai időkben elképzelhetetlen kegyetlen eszközökkel végrehajtott beolvasztási munka hiábavaló fáradtság volt. Mert nem lehet. Ezt igazán nem lehet.” (Havas Károly: Mi lehet és mi nem lehet? Kalangya [Újvidék], 1937. okt.)

*

„A Nem lehet vita mérlege: a keserű csalódás kifejezése és a cikk belső ellentmondásainak kimutatása egyfelől, de a legkülönbözőbb kiindulású elutasítások egyhangúságában mégis egységes kisebbségi öntudat és életakarat nyilatkozott meg, amelynek kiváltása némileg ellensúlyozza azokat a pozitív károkat, amiket a Makkai hitet ölő gondolatmenete okozott a lelkekben.” (Jancsó Béla: A „Nem lehet” vita margójára. [Erdélyi] Fiatalok, 1937/II.)

*

„A többség éppen olyan végzetes kategória, mint a kisebbség. Közöttük nem az értékek harca és kicserélődése folyik, hanem a nagyobb nyerserő és hatalom jogán az életnek olyan kisajátítása, amely a kisebbséget éppen értékeiben lefokozni, embermivoltában tétlenségre kárhoztatni, ezáltal sajátos öntudatában, szellemiségében elpusztítani törekszik. Az életből való kizárás tempója lehet fokozatos, lehet brutálisan gyors, de a lényegen ez mit sem változtat. A kisebbség előtt nem a beolvadás, hanem az elsorvadás fenyegető, egzisztenciális veszélye meredezik. Bármennyire őslakosság legyen is egy kisebbség azon a földön, ahol élni kényszerül, bármennyi szállal fűződjék is annak természeti és történeti valóságához, tehát bármennyire jogosult volna is azt a földet otthonának nevezni, az egzisztenciális igazság mégis az, hogy azon a földön egy többség által képviselt más nemzeti egzisztencia önmegvalósítása kezdődött, melyből ő ki van rekesztve, s mivel a saját nemzeti egzisztenciájának megélésében az élet lehetőségeitől szintén meg van fosztva, idegenné válik a saját otthonában. A kisebbségi kategória egész embertelensége éppen abban lesz nyilvánvalóvá, hogy idegenségre kárhoztatja a nemzettömböt a saját ősi földjén, mert az emberrélétel útját ott többé nem ő szabja meg, s nem az ő természete és szelleme, vagyis egzisztenciája többé az, ami ott érvényesül…” (Makkai Sándor: Nemzet és kisebbség. Budapest, 1939. Kir. Magy. Egyetemi Nyomda)

---

Válogatta, összeállította: CsG ( a Nem lehet – A kisebbségi sors vitája. Limes Könyvek, Héttorony kiadó.1989. nyomán)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ