„Makkai – mint ismeretes – a kisebbségi kérdés megoldhatatlanságát, a kisebbségi léthelyzet politikai és erkölcsi lehetetlenségét deklarálta – drasztikus, sodró erejű szavakban. Mi itt most azt próbáljuk megérteni, mit jelentett Makkai Sándor számára a tagadás mögött meghúzódó bizonyosság: »a nemzeti öntudat soha nem ismert újértelmű kivirágzása és megteljesedése«. A »hazug« liberalizmus világkorszakának diadalmas túlhaladása. A nemzet mint politikai impérium.
Tudománnyal és fegyverrel című, 1939 február-márciusában írt könyvének Nemzetnevelés, politika, iskola című bevezető fejezetében Makkai ezeket írja: »A liberális humanizmus és individualizmus nevelési szelleme tiltakozott az ellen, hogy a nevelés ügyét döntően politikumnak lehessen minősíteni. (…) Nem ismert tehát el – az általános humánumon és egyéni létérdeken felülálló – olyan parancsoló hatalmat, amely a maga egzisztenciális valóságából, egyetlen létérdekéből következőleg a nevelést a saját önmegvalósító tevékenységévé tehetné. Röviden: nem ismerte el, hogy a nevelés az öncélú nemzeti egzisztencia kizárólagos ügye.« (8–9.)
Öncélú nemzeti egzisztencia – íme a bűvszó, amelynek nevében bármire rámondható: ez egzisztenciális, azaz nemzeti ügy, s mint ilyen csakis a »létpolitika« tárgya lehet. »Az ítélet fellebbezhetetlenül áll: vagy egységes nemzeti létérdek és értékelés s ez alapon egységes nemzetnevelői célkitűzés fogja áthatni a politikát, mely véget vet minden álparlamentarizmusnak, pártharcnak és pártérdeknek, egyszóval a politizálásnak, vagy az önálló állami és nemzeti élet látszatának kínos-keserves játéka közben mind lelkileg és szellemileg, mind fajilag, gazdaságilag és jogilag szolgasorba süllyedünk és megsemmisülünk.« (10.)
Nincs mit szépíteni a dolgot: Makkai az olasz ifjúságnak »feledhetetlen gesztussal puskát és könyvet mutató« Mussolinit tekintette példaképének (14.), és »a katonai szellem és életrend uralomrajuttatásá”-tól (16.), a »16. életévtől a 60. életévig tartó hadkötelezettség«-től (25.) a »polgári életforma helyébe a katonai életformát« (37.) állító eltökéltségtől várta a magyarság sorsának jobbrafordulását. A nyílt parancsuralmi rendszer, a diktatúra ugyan nem felel meg a »természetes meggyőződésében engedelmes és fegyelmezett magyar katonaember«-nek (38.), a gyerekeket és ifjakat minden héten 5 napig az iskola, egy napig a Hitler-Jugend és csak egy napig a család gondjaira bízó, kizárólag »a vér, a faj összetartó erejére építő« hitlerizmust »sohase lehetne magyarrá tenni« (44; 186.) – a cél mégis világos és félreérthetetlen: egy olyan »arányosított és irányított társadalom«, egy olyan »nemzeti társadalom« megteremtése, amely »szükség esetén a legmesszebbmenő szankciók alkalmazásá«-tól sem riad vissza, hogy akaratát minden egyes magyarral szemben érvényesítse (78.). Ebben »a magyar nemzeti közösségben mint egzisztenciális valóságban benne van a világ és a humánum egésze« (94.), ebben a felfogásban »a magyar történelem önmagában világtörténelem… azaz, belőle kitekintve minden emberileg fontos történés gyökeréig lehet eljutni« (135.).
Megdöbbentő és – tudom, hogy egy volt püspök és aktív teológiai professzor esetében különösen súlyos a szó, mégis kimondom: – mélységesen keresztyénietlen szavak.” (Molnár Gusztáv: Az összetartozás szabadsága. Utóirat a Nem lehet-vitához. A Nem lehet. A kisebbségi sors vitája. Limes könyvek. Héttorony Könyvkiadó, 1989.)

*

Az 1980-as évek közepétől fölerősödő, Erdélyből Magyarországra irányuló kivándorlási hullám időszerűvé tette, hogy a szerkesztők (Cseke Péter, Molnár Gusztáv) a Nem lehet kötet anyagát megbeszéljék a Limes-körben, amely 1985-87 között működött illegális értelmiségi műhelyként, Molnár Gusztáv kezdeményezésére. A megbeszélést azonban keresztülhúzta az a tény, hogy a kör tagjait időközben sorozatos hatósági megfélemlítés érte.

*

„Korábban soha nem éreztem annyira fojtogatónak, bénítónak a nyilvánosság hiányát, mint a 89-es fordulat előtti években. A helyzetfelismerés, illetve a helyzetmódosítás tudatosításához, az értelmiség hatékony önvizsgálatához oly nélkülözhetetlen közeg megteremtésére pedig, úgy tűnt, semmi esélyünk. Különösen az Ellenpontok felszámolása és a Limes-kör – idő előtti – szétesése után. És akkor ennek a cselekvésképtelennek ítélt időben megszületett a második romániai magyar szamizdat lap [a Kiáltó Szó-ról van szó] – Balázs Sándor szerkesztésében, amelynek tényleges és potenciális munkatársai aztán kötetnyi kézirattal bővítették a Nem lehet vita magunkra vonatkoztatott értelmezésének anyagát.
Elsőként maga Balázs Sándor »szólt hozzá« a rendkívül időszerűvé vált témához, de nem csak a kolozsvári műhely dolgozott (Bende-Farkas Ágnes, Bende-Farkas Sándor, Cs. Gyimesi Éva, Kozma Zsolt, Tóth Sándor), hanem a bukaresti (Szilágyi N. Sándor), a háromszéki (Biró Béla, Bogdán László, Fábián Ernő, Farkas Árpád, Salat Levente) és a partiumi (András Gusztáv, Jakabffy Tamás, Kereskényi Sándor, Láng Zsolt, Széplaki Kálmán, Visky András, Visky Ferenc) is. Marosvásárhelyre is küldtünk volt kéziratot (Kacsó Máriának köszönhetően, aki kellő példányban újragépelte a Nem lehet anyagát…)
Öncélú vállalkozás lett volna? A Kiáltó Szó szamizdat-nyilvánossága persze kevés volt a társadalmi cselekvés hatékonyságához. Egy majdani kötetben való megjelenés esélye sem jelentett ilyen értelemben írásra serkentő távlatot. Másról (és talán többről) volt szó. Az ötven évvel korábbi kisebbségi létparadoxon-vitával való ismerkedés 1987-1988 folyamán jó alkalmat nyújtott a romániai magyar értelmiség egy részének (a fentebb említett nevek önmagukban is minősítik, hogy töredék volta ellenére nem akármilyen részének) arra, hogy akkori helyzetünket átgondolva céltudatosan készüljön az elkerülhetetlen romániai fordulat (a Kiáltó Szó szóhasználatában már így szerepelt) utáni évekre.
A virulens európai nacionalizmusok tömegfertőzése idején készültek az 1937-es erdélyi válaszok, emberhez méltatlan kisebbségi helyzetben – az emberi méltóságot visszaállító európai szabadságeszmények megvalósulásának reményében. A virulens romániai nacionalizmus tömegfertőzése idején születtek meg az 1987-es, 1988-as reagálások, amikor már sejtettük: sorsunk kedvező fordulása egyedül a nagyhatalmi változások függvénye; ám azt is tudni lehetett, hogy ami ezután következik, abba nekünk is lesz beleszólásunk. Volt is, de nem sokáig… Jött – előre megtervezett forgatókönyv szerint? – Marosvásárhely fekete márciusa, s ezzel kezdetét vette a békés önszervező, társadalomépítő munkába kezdett romániai magyarság tartós önvédelemre szorítása. S a 89 előtt önként távozottakat és kényszerűségből menekülteket az exodus útjára lépők újabb – és nem is akármilyen létszámú – csapata követte.
Történelmi kataklizmák idején, úgy tűnik, elháríthatatlan jelenség ez. De a túlélés után újra meg újra szembe kell néznünk a tudatos jövőépítés következményeivel/lehetőségeivel. S ha így vizsgálódunk, nem lehet mindent a külső körülményekre, a diktatúra idején »kézben tartott« többségi nacionalizmuson is túltevő »szélsőséges« jelenségekre hárítani. Azok az erdélyi magyar fiatalok, akik ma a távozás mellett döntenek, nem bíznak eléggé a mi kisebbségi társadalmunk önszervező és jövőteremtő erejében. Vajon megtettük-e azt, ami tőlünk telhető?” (Cseke Péter: Előszó a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Lehet – nem lehet? Kisebbségi létértelmezések 1937-1987 c. kötethez)

*

A Lehet – nem lehet? kötet fogadtatása meglepően visszhangtalanra sikerült. Az 1995-ös megjelenésre majd csak 1997-es – fanyalgónak, elutasítónak tűnő – reagálások jelentkeztek, nem túl nagy számban.

„1996 novemberében, úgy gondolom, mindenki előtt világos, hogy az anyaföldet elhagyni nem annyira szokatlan dolog és égbekiáltó bűn, mint egykor hittük. Ma már úgy jövünk-megyünk, mintha mindenütt otthon lennénk. Életünk normális kerékvágásban kezd döcögni – ott élünk, ahol élni szeretnénk, olyan körülmények között, amilyeneket mi választunk meg magunknak.
Tekintsünk most el a tulajdonképpen nagyon fontos, ám ebben a kérdéskörben mégis másodlagos szerepet játszó adminisztratív és anyagi dolgoktól, és arra a következtetésre jutunk majd, hogy voltaképpen ott élhetünk, ahol éppen kedvünk tartja. Aki pedig nem ott él, ahol akar, hanem valami ködös elv nevében megnyomorítja önmagát, és a vértanú sok esetben igen hálás szerepét játssza, az magára vessen.
Ezt az önpusztító elvet Makkai Sándor fogalmazta meg. Mondhatjuk persze, hogy már »benne volt a levegőben«, csak le kellett írni, ám a tény így is tény marad: a püspök kivándorolt, és mert tettét meg kellett magyaráznia, hát írt egy cikket arról, miért nem lehet kisebbségként élni. Az ideológia Prokrusztész-ágyához akarta igazítani tettét, és ez a kísérlet, mint mindig, most is balul sült el, hatalmas csetepatét okozva.
Hamis Makkai válasza, mert hiszen lehet kisebbségiként élni – az emberiség nagyon nagy része, mint Szilágyi N. Sándor kiváló tanulmányából, a Levél egy kivándorolni készülő értelmiségihez címűből (1. 131-171. o.) megtudom, kisebbségiként tengeti életét. Makkai válasza persze főleg azért hamis, mert önmagát akarja megmenteni e válasz által, s a reagálások helyenkénti durvasága érthető, mivel a Nem lehet kétségbevonja a kisebbségben élők létezését, sőt, szerzője teker egyet a dolgon, és önmagát teszi meg erkölcsi mércévé: ő meglátta ennek az életformának a buktatóit, és a lassú és értelmetlen halál elől arra az egy helyre menekült, ahol még tehet valamit a magyarságért.
Akik válaszoltak neki, azok is többnyire ideológiai alapon álltak, vagyis megmagyarázták, hogy miért kell itthon maradniuk.” (Demény Péter: Egy vita nekrológja. Lehet – nem lehet. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1995. Látó, 1997/2)

Válogatta, összeállította: CsG (a Nem lehet – A kisebbségi sors vitája. Limes Könyvek, Héttorony kiadó.1989. Szerk. Cseke Péter, Molnár Gusztáv nyomán)