Az elején jól éreztem magam,
nem kellett smink alá rejtenem táskás szememet
sem behúzni szégyenletes hasam.
Családomban voltam, itt már tegnap is láttak,
sőt naponta, aztán mindünknek van egy-két visszere,
vagy jól észrevehető hallókészüléke.
Még egy alzheimeres sógornő is akadt:
„ugye te a faluvégi trafikos leánya vagy,
aki fiatal koromban csapta nekem a szelet” –
és elhaladtomban jól karomba mélyesztette körmeit.

Szóval mindenki megölelt mindenkit,
hátbaveregettük egymást, ahogy az amerikai filmekben láttuk,
aztán legördült az első stampedli kisüstös és fel a nagyjelenet függönye.
Ananásszal és mangóval tűzdelt előételek
(valamelyik főzőcskés műsorból lesték el a receptet),
– ürügy, hogy mézédesen kérdezősködjünk a mennyiről és a mikéntekről –
aztán krémleves, bécsi szelet és töltött paprika,
folyt a tejföl meg a slamasztika,
háromszor is végigmentünk az akácos úton, azaz csak a feléig,
mert a szöveget senki sem tudta a pontig –
még jó, hogy a süket nagynéni közbevágott,
hogy sárgát virágzik a repce,
egyébként sosem lett volna ténylegesen vége.

Szóval valami ragacsos folyni kezdett a hátam közepén
és éreztem, hogy most sürgősen levegőhöz kell jutnom,
csak lehetőleg angolosan, ne vegye észre senki,
mert akkor ismét mindenkit hátba kell lapogatni,
tehát leléptem észrevétlen
és most lepedő alatt hűsölök félig meztelen –

jól jön ilyenkor a legalább négyszer látott amerikai krimi,
egyensúlyba ráz a sok zsír meg rúzsos mosolygás után,
itt mindenki mindenre lő, ami csak moccan
és úgy mennek ripityára a tízemeletesek,
mint tűvel átszórt luftballonok.
Szóval szeretem az automata golyószóró ropogását,
ha legalább negyedórányit tart egyfolytában ,
hamar elalszom tőle s a gyomrom is rendbe jön.
Aztán a tévé magától kikapcsol.