(Levelek Gyergyótölgyesről 5.)

ÉDES ÖCSIKÉM!

Az 1986- os év leírása azért is olyan fontos, mert ekkor jutottam a legsötétebb mélypontra, mert ez az év volt ugyanakkor a legzsúfoltabb is, tele sűrű és fontos eseményekkel. Nem láttam tisztán, sok mindent nem értettem, csak a depresszióm mélyült még jobban. Csak most, – tíz év kellett hozzá –, csak a második műtétem előtt értettem meg mindent, láttam át tisztán a helyzetet, a családi orvosom vezetett rá, de behívatta a rendelőjébe a lányom, a bátyád is, és nekik is elmondta, szerinte nekem annak idején – a szeku-ügy idején – szándékosan téves diagnózist írtak, a két legsúlyosabbat 1986-ban.
Ma, 1996. júl. 23-án a lányom elmesélte a  doktor úr szavait, énrólam beszélgettek, és bizony a őáltala írt diagnózis is súlyos: neurastenie, forma foarte grava , és  azt mondta a gyermekeimnek: ő rájött, hogy én szüntelenül a megbolondulástól félek, de  szerinte én sohasem voltam olyan súlyos beteg, hiszen az a teljes őrületet jelentette, de anyukátok végig tanított, ha igaz lett volna, nem tudott volna. Ezek nyomásra írt diagnózisok voltak, a titkosrendőrség élt mindenféle lejáratási módszerekkel, ezzel is, főleg azért, hogyha nem tudták apukátokat megtörni, akkor anyukátokat, és azért, hogy ne legyen hihető a szava.
Létezik? Lehetséges, hogy apukára vadászva engem is tönkre akartak tenni, csakhogy őt elhallgattassák? Engem apám igen becsületesnek nevelt… De gyengék az idegeim, ezért ajánlja, hogy előbb erősítsenek fel a második műtét előtt. A gyerekek helyesnek látták, így kerültem másodikszor is ide, Tölgyesre.
Emlékszem még egy fontos dologra; amikor először bekerültem a pszichiátriára, Dr. Enatescu, a főorvos figyelt engem, látta a vizitek alkalmával, hogy nálam könyv, verskötet van, a Hét évkönyvébe bele is lapozott, látta, hogy valamit írok, meg kellett mondanom és mutatnom, hogy véleményt írok a Képvilágról. Nagyon helyeselt, bátorítóan mosolygott rám, mondva, jól teszem. Aztán úgy két hét múlva a vizit során mégis az engem kezelő Dr. Sz-hez fordulva a következőket mondta:
– Aki verseket olvas, az nem beteg. Holnap externálás! – Ez amolyan főnöki parancs volt.
Csodálkoztam is, miként lehetséges, hiszen mindenkit három hétre internáltak, ennyi a minimális kezelési idő, s bizony megfordult akkor a fejemben, lehet azért tett ki, mert magyar vagyok… Most, tíz év múlva tudatosult bennem, milyen igazi, felkészült orvos ő, és egyáltalán nem soviniszta. Externáláskor a kibocsátó papíron a depresszió szerepelt 1986-ban is és most is.
Nagyon sajnálom az eltépett verseket, egy egész füzetnyit írtam ezekben a pokoli években. Mi minden volt bennük, Istenem! Féltés, aggódás apukád iránt, a sok meg nem értés, sok vádaskodás, árulások korszaka, amikor apuka esténként nekem mesélt az életéről. Ezt is le kellene írnom, szintén dokumentumnak.
Az ő gyermekkora egyáltalán nem volt felhőtlen. Korai árvaság, három évesen elveszíti tanító édesapját… Sokszor átéreztem fájdalmát, és elgondoltam, milyen másképp is alakulhatott volna az élete, ha mindez nem történik meg, nagyon tudtam ezért sajnálni. Ötödik osztálytól a hadadi iskolába járt, de mint kulákgyereket, kitették a lelei pap fiával együtt. Bentlakásban voltak, de hétvégeken télen is gyalog jártak haza Lelébe, hétfőn pedig vissza. Miután kitették, ők ketten mégis mentek, beültek a leghátulsó padba, a tanító végül addig kardoskodott, hogy a következő tanévben már hivatalosan is járhattak az iskolába. De aztán ez megismétlődött, amikor a zilahi Wesselényi Kollégiumba akart bejutni, ahová az ő apukája, vagyis nagytatád járt, de oda sem vették fel, mert az akkori lelei párttitkár levelet küldött Zilahra. Ezt anyósomnak évek múlva elárulták. Csak később, húsz éves fejjel kezdett tanulni. Tiszteletet érdemel az ambíciójáért is. Bizony, apukád lelke is sérült, csak egyedül én tudom megérteni és felmenteni sok mindenért, az esti sok meggondolatlan mondatai, amelyekkel belém verte a félszet, mert pár pohár bor után, nem lévén, akivel politizáljon, előttem szidta a rendszert, nekem kellett minden aktuális témát meghallgatnom, ha csak mímeltem az érdeklődést, akkor haragudott rám, ilyenkor még azt sem engedte, hogy legalább az edényeket elpakoljam, ne csörömpöljek aközben, és elvárta, hogy legyen véleményem, volt is, de ha éppen nem az ő véleményén voltam, akkor szinte veszekedésbe torkollott a nagy eszmecsere… Annyiszor hallottam a dáko-román elméletet, hogy már minden a könyökömön jött ki, persze ez egyik kedvenc témája volt, és ebben az ügyben is kutatgatott, azt hiszem, hogy éppen az ezzel kapcsolatos kutatási anyagait rejtette el a méhkaptárban. Ekkor már nem mertek jönni a régi barátai sem, megértettem, próbáltam pótolni ezt a hiányérzetét, amennyire tudtam. A végén aztán már én lettem a legnagyobb politikus is egyben – mert a szívem mélyén nem szerettem a politikát, – s hát, ez is politika -, én csak a verseket szerettem, s próbáltam egy-egy verset közben elolvasni neki, ami kapcsolódott valamilyen szinten az éppen soros témához, s nagyon örültem, hogy néha sikerült is, szép történelem órát és magyar órát tartottunk egymásnak este, a híradó után sugárzott film helyett, és nem is bántuk, én is sokat tanultam tőle, és ő is egyre inkább rácsodálkozott egy-egy szép versre. Néha titeket is sikerült bevonni egy-egy ilyen esti beszélgetésbe, titeket a politika kevésbé, de a csillagászat nagyon érdekelt, főleg téged, ezért aztán a keresztapád a te kedvedért többször elcipelte Nagybányáról a távcsövét, legtöbbször nálunk szállt meg, amikor a szüleihez hazajött, és ti kinn mennyit csodáltátok a csillagokat…
Lám, azért voltak a nehéz években is szép és jó dolgok is, bele is lendültem az emlékezésbe. Jó azért, ha a jó dolgokra is emlékszünk valóban. Már csak ő látogatott minket, én is nagyon szerettem őt, okos, értelmes, s főleg jó vitapartnere apukának, sokat politizáltak éjszakába nyúlóan, és ilyenkor mindig este bezártam az ajtót, hogy még véletlenül se hallja meg valaki, ha jönne hozzánk, miről folyik a szó.
Én titokban verselgettem akkoriban, a Számadás címűt elküldtem az apuka főszerkesztő barátjának is Szatmárra, mert nekem földim volt, benne megbíztam, s ő is épp erre emlékeztetett, hogy a sok nehézség ellenére jó dolgok is történtek, ezekre is gondoljak, amikor legyűr a depresszió. De kár, hogy eltéptem ezt a hosszú verset is, és vele együtt egy egész füzetnyit, utólag megbántam.
Pár sort azért megőrzött a memóriám, szerencsére, és valószínű épp ezeket a részeket tépte ki Varró Ilona – azt írta, azért, mert féltett -, és így adta oda az egészet Sütő Andrásnak. Én ezen túl is nehezteltem Ilonára akkor, mert éppen a lényeg maradt ki a versből, valami ilyesmi: ű
„a kolléga drasztikus szava…
+ az évek sorai támadások,
belekeverve szex , politika!”
A versben nevek nélkül, csak sejtettem az eseményeket, hogy a igazgatóhelyettes ezt üvöltötte az irodában a férjemnek: – Te vagy a román állam ellensége! …
Mi ekkor vérig sértődve hazarohantunk, két napig nem mentünk az iskola felé . Ekkor tartották azt a gyűlést, amelyre kivonult a hadadi igazgatói tanács, amelyen az apuka ügyeit tárgyalták, de csak a pletyka szintjéig süllyedve, mert nem sikerült rábizonyítaniuk semmit, a kolléganő rendes volt, az igazságot mondta, nem volt hajlandó hazudni, de hiába cáfolta a pletykát, hogy a férjem soha még a vállára sem tette a kezét, ennek ellenére a férj nem hitt a saját feleségének… Nyilvános volt a harag . De a faluban végül minden kitudódik, még az is, ki volt az elindított pletyka értelmi szerzője, kit vett rá, hogy hamisan beárulja a papnak az asszonyt, az illető halála előtt nem vitte a sírba a titkát, lelkiismeret furdalása volt. (Ezek már csak olyan tények, hogy nem akarok velük kapcsolatban neveket írni, én már mindenkinek mindent megbocsájtottam, mindig is utáltam a pletykát…)
A hadadi igazgató megmutatta a levelet mindenkinek a gyűlésen, amelyben bocsánatot kért a helyettes igazgató. Ez állt a levélben:
– Borítsunk fátylat a múltra, gyertek le tanítani!
Két példányban írta, az egyiket a központi igazgatóhoz küldte, ekkor volt ez a jegyzőkönyves gyűlésféle, tehát rögtön beárult minket.
A versből még valószínű ezek a sorok voltak törölve:
„De most fölszegem gyáva arcom,
s az igazak harcát harcolom!
Más nem láthat, s nem akarhat többet,
mint a Hatalmasok, Nagyok?
Mert az már „államvétek”?
De a Maffia ők maguk!”

Voltam az orvosomnál, kaptam injekciót, gyógyszert, és a tanácsa az volt:

„tűrjek, tűrjek, nincs más kiút!
receptet, injekciót, gyógyszert,
s ne csináljak butaságot,
hogy feljelentem az aljasságot.
De fejem felszegem s dacos,
dobjanak ki, ha rossz vagyok !”
Év végén még prémiumot is kaptam, amiért egyik tanítványom a megyei versenyem dicsérettel tért haza, a szavalókórussal is eljutottunk Szatmárra. Engem jutalmaztak, de apukád sorozatosan mindig büntették, de ezen az őszön két hétig állás nélkül maradt…
Ráadásul ebben az évben volt még a Kun Béla centenárium is, amelyen Magyarországon már előtte két évvel nagy volt a készülődés. A magyarországi Tanácsköztársaság vezetője, Kun Béla 1886. február 20-án született a Szilágy megyei Lelén, sajnos, így mint történelem tanár kénytelen volt a mindenhonnan érkező bizottságokat fogadni, a politikus unokája is felkereste egy évvel a centenárium előtt a szülői házat, de már 1981-ben véletlenül apukád is Kolozsváron volt, és az egyetemi könyvtárban futott össze Józsa Antallal, aki már akkor Kun Bélával kapcsolatban kutatómunkát folytatott, ott ismerkedtek meg, később a levéltárban többször találkoztak, megkérte, segítsen neki a kutató munkában, apuka az államvizsga dolgozatán dolgozott, és később is, elkészítette a falu monográfiáját, és engedéllyel többször volt a levéltárban, ott találkozgattak. Annyira összebarátkoztak, hogy később Józsa Antal megszerzett anyósomnak Magyarországon egy fontos rák ellenes gyógyszert, mert apukának nem adtak útlevelet, nem engedték ki, ő megszerezte és elküldte. Sajnos, már későn…Józsa Antal a Hadtörténelmi Intézet nyu­galmazott osztályvezető-helyettese, hadtörténész, Kun Bélá­val mint az oroszországi internacionalisták katonai mozgalmának kezdeményezőjével fog­lalkozott, s a romániai szálakat kutatta.
Létrehoztak akkor egy romániai bizottságot is, a küldöttséget persze szintén apukának kellett fogadnia, hiszen ő volt a történelem tanár.
Idézek pár sort apukád egyik feljegyzéséből:
„Bukarestből Dr. Augustino Deac, a Stefan Gheorghiu Intézettől, Panca Augustin a zilahi leváltártól, megtekintettük a papilakon az egyházi anyakönyveket, az iskolában a naplókat, engem a kollektív gazdaság elnöke értesített, hogy csatlakozzam a bizottsághoz, és utána meg kell vendégelni őket.”
Mindig mindenki nálunk kötött ki, meg is kellett vendégelni az elvtársakat, ez számomra nagyon megterhelő feladat volt, illendően fogadni és megvendégelni abban a szűkös, mindent kiporciózó világban, de nem csak az anyagiak miatt, hanem inkább idegileg.
A parókiára és az iskolába én is elkísértem őket, utána volt a vacsora nálunk, s bizony a bukaresti elvtársak sem vetették meg a szilágysági szilvapálinkát, s olyan jól feloldódtak a végére, hogy alig akartak elmenni, még a pincét is látni akarták, a boros hordókat, ez alatt válthattam pár szót Antallal, panaszolva az elzártságot és a sárt, az ezredes a könyveket nézegetve elismerően bólintott, és kissé viccesen azt felelte:
– Húzza össze a sötétítőt, és képzelje, hogy Pesten van. – Meg is hívott akkor, hogy majd keressük föl Pesten. (Ó, mi, hiszékeny átvertek, erre csak a nagy forradalomnak hitt puccs után 1991-ben került sor…) Érdekességként még elmesélte nekem, hogy tudom-e, Kun Bélát a zilahi középiskolai éveiben maga Ady Endre korrepetálta.
Öcsikém, emlékszem, te akkor értél haza, beléptél az előszobába, a bemutatkozás után szóba állt veled, és megdicsért, milyen szépen , irodalmi nyelven beszélgettél vele. Jólesett mindkettőnknek a kedvessége, figyelmessége.
A szekuritáté viszont állandóan zaklatta apukádat, az is baj volt, hogy Antallal találkozgatott, levelezett, hiszen abban az időben nem szabadott külföldieket fogadni, elszállásolni. A kolozsvári magyar konzul is járt Lelében, én láttam is éppen, amikor belépett a Kun Béla szülőházába.
December volt, alig tudtam a jeges járdán egyensúlyozni, épp mentem a tejért Beta nénihez, akinek a házával szemben állt a Kun Béla szülőháza, és láttam, hogy valaki fontos személy megy be a kapun .Még örültem is, hogy apukának órái vannak, s hátha nem találkoznak. Szerencsére semmit nem tudott meg, hogy ki járt ott, csak másnap, amikor a rendőrségen kellett jelentkeznie apádnak, hogy miért találkozott Szilágycsehben a konzullal… Nekem már sok volt ez a mindenféle látogatás, három gyermek otthon, a többi az iskolában, már akkor kezdtem érezni, nem bírom az egészet…
De eszembe jut egy másik fontos találkozás, februári hidegben, fogvacogva érkezünk haza az iskolából, és nemsokára már mennie is kell apukádnak a megyei és a községi párttitkárral megtekinteni a román templomot, utána újra nálunk melegednek, kiderül, hogy már járt delegáció a Kun Béla ügyben, megrója a megyei párttitkár a községit, amiért nem tájékoztatta erről. Aztán ekkoriban kezdett nagyon megromlani a viszony Románia és Magyarország között, el is maradt Lelén a megemlékezés, csak a Duna tévében, késő éjjeli adásban mutatták Kun Béla szülőházát, mi nem is láttuk, mert előtte áramszünet volt, igen korán elaludtunk. Sajnáltam mégis, de csak azért, mert szerettem volna látni Antalt a tévében.
Ennyi sok esemény egy évben, nem is tudtam helyesen időrendbe rakni, mert írás közben jöttem rá sok mindenre… Ekkor történt az elvtársak hivatalos látogatása nálunk, ez amolyan félig-meddig házkutatásszerűség volt, azon a címen, hogy miket kutatgat apukád, mindent meg kell mutatnia, ekkor viszik el a saját kötetemet, a Kun Béla feleségének a kötetét Kun Béláról.
Amikor hazaértem az iskolából, tisztességesen megvendégeltem őket is, mondták, hogy a kötetemet vissza fogják hozni, legyek nyugodt. Valóban , ősszel, miután a tanfelügyelőségen elemezték a apuka helyzetét, visszakaptuk a kötetet, állást is kapott végül Hadadon.
Az egyik kolléga furcsállta is, mondva apukádnak:
– No, téged úgy büntettek,hogy fennebb tettek, a központi iskolába…
De bizony ez ingázást jelentett, s főleg télen sok fagyoskodást, a buszok gyakran meghibásodtak, nem tudták begyújtani, sokszor csak estére ért haza, nekem még több otthoni munka jutott…