A kis gázkályháról

A politika lángja az eget veri és én egy kis gázkályháról írok, melynek sárga lángocskái csak akkorák, mint egy pillangó? Érzem, hogy nem vagyok aktuális, de mit tehetek róla, ha a kis gázkályha már október eleje óta duruzsolja a fülembe (amióta tudniillik, elpuhult fővárosiakhoz illően, szolgálatba léptettük), hogy beszéljem el az ő történetét.
Kezdem tehát a régi jó regeköltővel: Ülj mellém a kis gázkályhához, föl van srófolva melege…
Csak akkora, mint egy uborkás üveg vagy egy cilinderkalap, de nagyon kedves jószág. Általában a gázkályha kellemes találmány, mert ő valósítja meg a modern életfölfogást a legjobban: kevés munkával gyors siker. A cserépkályhához meg a vaskályhához kell egy szenes legény, aki a szenet meg a fát elhozza, egy leány, aki a kályhába begyújt, egy ember, aki morog, hogy a szeneslegény sokáig hozza a szenet, a leány sokáig gyújt be a kályhába, a kályha sokáig adja ki a melegét stb.
Ellenben a kis gázkályhának nem kell senki, semmi.
A régi magyarnak sokkal több idejébe került, amíg pipára gyújtott, mint az új magyarnak a gázkályhába. Egy csavarintás, egy gyújtó, egy perc és meleg a szoba.
A kis gázkályha több éven át hűségesen szolgált. Mindig készen fogadott. Mikor a téli zimankóból beléptem a szobámba és begyújtottam, kis kékes-sárgás lángjai úgy tolongtak végig a vascsövön, mint a katonák, mikor sorba állanak a generális előtt. Odakünn bömbölt a hóvihar, vicsorgott a fagy, idebenn a kis gázkályha apró tűzfogaival pár perc alatt elmorzsolta a hideget. Kötelességtudó, derék szolga volt, ha ugyan szolgának lehet nevezni ezt a kedves barátunkat.
Többféle kályha szolgálja a lakásomat. Az ebédlőben és abban a szobában, melyet a polgári nagyzás szalonnak nevez, egy-egy méltóságos cserépkályha tornyosodik és terpeszkedik. Ezek csaknem a plafonig érő nagy Behemótok, kis négyszögletes barna cserép-pajzsokból összerakva, melyek mindenikéről sablonos virágalakzat dudorodik ki.
Konzervatív urak. Nehezen gyúlnak és melegednek föl, de ha egyszer belemennek a dologba, nehezen is hűlnek ki. Melegük egyenletes, nyugodt, szinte azt mondhatnám, higgadt meleg, melynek nincsenek szenvedélyei és forradalmai; csöndesen piroslik ajtajuk rácsán át a tüzük, kedves, langyos, öreg képeket és emlékeket verve föl a lélekben.
S mikor már hamuba temetkezik is ildomosan haldokló lángjuk, akkor is melegítenek még. Reggel, mikor még fiatal a nap, didergünk mellettük, de este, az alkony árnyaiban, nyájas és bizalmas menedéket nyújt a zugolyuk. Mint életünkben minden konzervatív gondolat vagy elv cserépkályhája.
A hálószobát kék zománcos vaskályha melegíti. Ez a kályhák szájhőse. Percek alatt fellobban, lángja szilajan tör a kéménynek, forrong, zúg, egyszerre felgyújtja a levegőt forró, perzselő hőséggel, — de éppen oly gyorsan elsötétedik és kihűl, vele hűl és didereg a szoba. Ennek a tüze szalmaláng.
A kis gázkályha, mely a dolgozószobámat melegíti, liberális elveknek hódol. A liberalizmus tulajdonképpen maga sem egyéb egy kis kényelmes gázkályhánál, melyet, ha melegedni akarok, akármikor felgyújtok; ha pedig sokallom hevét, idején lesrófolom. Mi a liberalizmus? Haladás a kényelem felé, melyet jognak, egyenlőségnek, emberi méltóságnak stb. neveznek, miközben sipkámat demokratikusan félrecsapom, de nem nagyon, mert különben radikálisnak vagy szociáldemokratának fognak gyanúsítani. Szóval a liberalizmus olyan kényelmes melegítő eszköz, melyet temperálva lehet és kell kezelni, melyben kompromittál az arisztokrata és demokrata elv. S mi egyéb ez, mint a kis gázkályha, mely megadja nekem az arisztokrata légfűtés kényelmét és a begyújtással azt a demokratikus mázt, hogy magam fáradozom vele, — de nem nagyon. Mert nem is kell fáradnom vele. Ha fáradsággal járna, akkor az ördögnek kellene a gázkályha — vagy a liberalizmus.
De hát nem azért írom én ezt a cikket, hogy a liberalizmusról meditálják, hanem, hogy a kis gázkályha eseteit zengjem meg.
Úgy történt, hogy egy napon felmondta a szolgálatot. Nem tudom, mi ütött hozzá, de egyszer csak elkezdett nyűgösködni, mint a beteg gyerek. Mikor begyújtottam, sárga lángfogacskái nem akartak kibújni az ínyéből. hanem csak fellobbant egyetlen lángban, azután nagyot durranva elaludt. Kétszer-háromszor megismételte ezt a makrancot, míg végre kigyulladt, de akkor sem voltak aranysárgák a lángocskái, hanem betegesen kékek. Néhány nap múlva azonban már egyáltalán nem volt hajlandó felgyulladni, csak pattogott, hörgött szomorúan, s mintha sötét, fogatlan vasínye ezt rebegné:
— Bocsánatot kérek, de minden igyekezetem mellett sem tudok ma melegíteni. A fejem fáj, a torkom bedagadt, kutyául érzem magamat. Talán holnapra meggyógyulok.
A kis gázkályha azonban nem gyógyult meg sem másnap, sem harmadnap. És ez nagyon szomorú dolog volt. Regényírók gyakran közölnek megindító részleteket arról, hogy milyen felindulást okoz egy ember, vagy egy ház lelkiéletében egy megszokott öreg szolga halála vagy egy hű eb elpusztulása. Én ezt a felindulást tízszeresen éreztem, mert az én megszokott öreg szolgám és lángfogú hű kis ebem nemcsak hogy hiányzott, hanem földönfutóvá tett, — hiszen földönfutóvá válik a saját lakásában az ember, ha kizárják a dolgozószobájából. Bujdostam én is az egyik szobából a másikba, de csak akadozott mindenütt a munka.
Csak mindig visszabolygott a lábam vagy az elmém az elhagyott hideg dolgozószobába, melynek egyik sarkában sötéten, szinte holtan gubbasztott a kis gázkályha. A dolgozószobám, ugyanis, önálló egyéniség, mely nem fűlik a szomszéd szobából. A konzervatív cserépkályhák gőgösen dohogtak és zizegtek mellettem:
— No, úgy-e, kellett a kis nyegle, modern gázkályha? Kellett a gyors meleg, a srófra járó kényelem? Bezzeg jó volna most, úgy-e, a dolgozószobádba egy régi szabású, becsületes cserépkályha?
Most azt kérdezhetné valaki, hogy miért nem hívattam szerelőt? Hát persze, hogy hivattam szerelőt, — hiszen éppen ez volt a tragédia. Sőt, alig kellett háromszor érte küldeni, már eljött a szerelő a mellékletével, a segédmunkással.
Nekem most igen nagy kedvem lenne foglalkozni a szerelővel. Ő a nagyvárosi ember életében a molylepke, mely ha egyszer bevette magát a lakásba, ki nem pusztítható. Néha eltűnik egy hétre, s már azt hiszed, megszabadultál tőle, mikor egyszer csak megrebben sápadt szárnyacskája a villamos vagy gázlámpád körül. A szerelő-moly is folyton az öreg drótjaid, csöveid, villám- és gázóráid, vízvezetéked s mindama szerelvényed körül kering, mellyel a modern élet megajándékozott.
A szerelő tehát megnézte a kis gázkályhát, gyújtót gyújtott, valószínűen hogy megfigyelje a pupilláját (gondolom, meningitiszre gyanakodott), a kis beteg azonban csak a rendes panaszát nyögte:
— Puk… puk…
A szerelő erre elszakította a kicsit az édesanyja emlőjéről, a gázcsőről, fölemelte, megnézte a torkát, megkopogtatta a mellét, meghallgatta a tüdejét és igen aggodalmas arccal gyújtott pipára.
— Súlyos a baj? — kérdeztem szorongva.
— Nono.
— De nem halálos?
— Hm.
Azután elkezdte kezelni a szerencsétlen kis gázkályhát. Először is elszalajtotta a segédmunkást a patikába, — azaz a műhelybe harapófogóért, azután mikor megérkezett a segédmunkás a harapófogóval, elküldte a műhelybe a vésőért, mikor a segédmunkás beliferálta a vésőt, elküldte valami rézdrótért, mert ez mind szükséges a szereléshez.
Én ugyan nem értettem egyet a kezelés e módjával, mert úgy véltem, hogy mindezt magával hozhatta volna a szerelő, — de hát ki tudná megérteni a molylepke filozófiáját és lélektanát, mikor megkezdi titokzatos keringését valamely lakásban?
Végül együtt volt minden operáló szerszám s a szerelő meg a segédmunkás megrohanta a kis gázkályhát. Én a szomszéd szobában ültem és hallgattam, mint forgatja, nyújtóztatja, gyúrja, keni, feni óraszámra a két doktor a pácienst, kinek mindegyre panaszosabban, halkabban, álomszerűbben hangzottak a puk-pukjai. Mint mikor az operálóasztalon fekvő beteget elaltatják… Azután meguntam a várakozást és elmentem hazulról.
Mikor késő este hazaértem, félelem és remény közt nyitottam be a szobámba. A kis gázkályha ott volt a sarokban, de nem a lábán, hanem az oldalán.
— Mi történt?
— Hat órakor a szerelők letették a harapófogót, a vésőt és a drótot és azt mondták, hogy holnap folytatják. Mert hogy ők nem kötelesek hat után dolgozni.
Hát jól van. Másnap csakugyan beállítottak a szerelők és kezelték a kis gázkályhát vagy egy óra hosszat, ennek múltával gyanúba vették a gázcsövet, tehát kijelentették, hogy eljönnek másnap és kibontják a falat. Harmadnap eljöttek, kibontották a falat, majd kijelentették, hogy leveszik a gyanút a gázcsőről, tehát eljönnek holnap, hoznak agyagot és gipszet és betapasztják a falat. Negyednap betapasztották a falat, de kijelentették, hogy a kis gázkályhát elviszik a műhelybe. Ötödnap… azaz, dehogy, jó egy hét múlva, hazajövet, ezzel a hírrel lepnek meg:
— Itthon van a kis gázkályha!
El lehet képzelni, hogy nagy megindultság vett rajtam erőt. Mintha csak ezt mondták volna: Megjött a kis diák a kalocsai konviktusból! Vagy: Megjött a kis katona a háborúból! Megjöttek újra a meleg, kényelmes, nyájas munkaórák, a csöndes tollpercegés, miközben a kis gázkályha felém nevet a libegő fogsorával. Ámde, sajna, mikor be akartam gyújtani, megint csak szégyenkező gyámoltalansággal pattogtatta az ő puk-pukjait. Nem égett.
— Lehetetlen. Hiszen a szerelők már a számlát is elhozták.
Csakugyan, elhozták. Szólt pedig negyven koronáról. Másnap hát elmentem a műhelybe.
— Kedves mester, — mondom a főnöknek, — először is a kis gázkályha nem ég. Másodszor, mit gondol, mi az ára újonnan?
— No … úgy húsz korona.
— Hát egy húsz koronás kis gázkályha ki nem javítása hogyan kerülhet negyven koronába?
A mester a füle tövét vakarta.
— Hja, uram, ennyi jár a munkaidőért. Ennél kevesebbet nem fizethetek a szerelőknek, mert bojkottál a szakszervezet és ennél kevesebbet nem kérhetek öntől, mert bojkottál a munkaadók szövetsége. Amint tehát látja, valakinek meg kell fizetni a negyven koronát. Vagy nekem, vagy önnek. De hogy jutok én ahhoz, hogy én fizessem meg az ön gázkályháját?
Olyan vigasztalan, kétségbeesett és megdöbbent arccal nézett rám, mint az olyan ember, aki két malomkő közé került és most egy harmadik malomkő akar ránehezedni. No, lám, a kis gázkályha micsoda óriási társadalmi forgatagba került bele, amelyben három villamos felhő súrlódik össze: a munkás, a munkaadó és a közönség érdeke.
Erről lehetne csak nagyot bölcselkedni, ha nem értem volna (mint a régi módi levélírók szoktak mentegetőzni) a papír végére. Így hát még csak annyit befejezésül, hogy kifizetvén a negyven koronát, elmentem egy kis bádogoshoz, az elküldte a legkisebbik inasát, ez kisütötte, hogy a kis gázkályhának nincs semmi baja, csak el van rozsdásodva a zárócsapja, a rozsdát levakarta, — s azóta a cilinderkalapnyi nagyságú kis fűtőszerszám sárga pillangói megint engedelmesen repesnek az ő bronzfényű házikójukban.

Forrás: Sebők Zsigmond – Színfoltok. Kiadta az Élet Irodalmi és Nyomda RT. Budapest, 1914.