Krisztián elmegy. Most mondta egy kollégám. De látom is. Ott áll a tanári előtt. Arcán az a halvány valami, mint mindig. Ami azt mondja, remélem, nem lát senki. Egyébként nem is látja. A gyerekek legalább s nem nagyon. Jönnek, nyomulnak, haladékot kérnek a dolgozatokhoz, kikérőt sportversenyre, autóvezetésre, orvoshoz.
Krisztián másra vár. Nyilván a szükséges papírokra. Igazolásra, hogy leadta a könyvtárban a könyveit. A bizonyítványára. A félévire is, papír alapon. Benne 3 bukás. Köztük angolból is. Ezer éve nem buktattam. Őt is csak azért, hogy kicsit tegyen még bele, ha tud. Mert szerintem tudott volna. Inkább most buktattam, mint év végén. Az eszem ágában sem volt. Ezt a halvány arcú, tétova fiút sose. De most már nem mondhatom el neki. Most már mindegy.
Itt jó helye volt. Sokak szerint ugyan nem volt a helyén egy ilyen elitgimnáziumban. Ha azt vesszük, hogy a present simple-t és az eposzi kellékeket mennyire tudta, talán. De a kollégiumban mindennap jóllakott. Vagy lakhatott. 6-kor kelt. Bennmaradós hétvégén később. A napirendnél azt mondta félangolsággal, hogy otthon szombaton 5-kor kel. A többiek nevettek. Szerintem azt hitték, nem tudja a számokat. Én nem hittem. Aztán rendet rak a nevelőszülők házában. Ezen is nevettek a csoportban, mert rosszul mondta ki a house szót. Kiejtve az e-t és s-t mondva z helyett. Krisztián velük nevetett, és halvány arca kicsit megpirosodott. Akkor is megpirosodott, amikor a családfát kellett volna elmondania. Mondjuk, lehetett volna ennyi eszem. De nem tudtam, hogy a testvére öngyilkos lett, mint az anyja, az agresszív apjától pedig elvette a gyámhatóság. Ezt csak az osztályozókonferencián mondták el nekem. Meg azt se tudtam, hogy aggasztó dührohamai vannak. Igaz, néha, amikor együtt nevetett a többiekkel azon, milyen reménytelenül nem tud egy épkézláb mondatot összerakni angolból, láttam az arcán, hogy ütni is tudna nevetés helyett. Ha helyreraktam a gyerekeket – és mindig helyreraktam -, látszatra nem törődött vele. Néha becsapta a könyvét, ha végképp nem sikerült neki valami. Aztán egy idő után újra kinyitotta. Arra kértem, tanuljon a kollégiumban a többiekkel. A többi osztálytársával. Azok is arra kérték. Nem tette. Nem tudom, mit csinált helyette, és már nem is fogom megtudni. Talán lement focizni az udvarra. Vagy ült a tanulóban, és hallgatott. Esetleg szörfözött a neten. Ha volt mobilja. Mármint okostelefonja. Nem tudom, volt-e. Tényleg nem. Sose kellett rászólni az órán, hogy tegye el. Ettől még lehetett neki.
Most már nem is kell rászólnom. Ott áll a titkárság ajtaja előtt, a láthatatlanság szinte tapintható vágyába zárkózva, és muszáj kinyitnom egy percre a kapuját. Nem nagyon örül neki, de azért szóba áll velem. Azt mondom, hogy sajnálom, hogy elmegy. Ő is azt mondja. Fásultan, nem igazából. Ezt kell mondania. Meg azt is mondom, hogy remélem, jól fogja magát érezni az új helyen. Úgy tudom, villanyszerelőnek fog tanulni. Ő is azt mondja, hogy ezt reméli. Ezt is fásultan, nem igazából. Arca nem pirosodik meg, halvány marad. Valamit még szeretnék mondani. Valamit, amiből tudja, hogy értem, és vele vagyok. Hogy mindig is értettem és mindig is vele voltam, csak hát…a többiek, tudnia kell, velük más a helyzet. Muszáj volt haladni az anyaggal. De talán érti. Nem tudom. Nincs hozzászokva az ilyen beszélgetésekhez, amiknek ő a főszereplője. A szeme riadtan kutatja a levegőt, ami efölött a túlsűrű párbeszéd fölött van, és hígabb, ismerősebb. Rámosolygok. Nem mosolyog vissza. Ezt a fajta mosolyt nem ismeri. Elengedem. Szinte hallom, ahogy rácsukódik újra a láthatatlanság.
Ahogy belépek az angolórára, jelentik, hogy hiányzik. Mondom, nem kell többet jelenteni. Már nem tagja a csoportnak. A gyerekek azt mondják, hiányozni fog nekik. Nem gonoszul – őszintén mondják. De azért vidámak. Gyerekek. Nem kéne rájuk így haragudnom. Mért ment el. Szeretnék tudni. Tényleg. Persze húzzák is vele az időt, de kíváncsiak is rá. Hogyan magyarázzam el nekik. Egyikük két hetet töltött a karácsonyi szünetben a Maldiv-szigeteken. Szép napbarnított az arca. Helyes kislány. Van mit javítani még az angol kérdései szórendjén. Azon is, amit feltesz az ösztönzésemre azzal kapcsolatban, hogy hol van Krisztián. Majdnem válaszolok, de inkább azt mondom, nem tudom. Egyrészt még nem tanultuk a jövő időt. Másrészt ….mindegy. Elég lesz egy egyszerű mondat. past simple-ben, a present perfectet se vettük még. Elégedjenek meg ezzel. Nem szabad rájuk haragudnom. Nem tehetnek róla. Mégis haragszom, ahogy kimondom:
Krisztián elment.

1. Jamrich Klára:
   2020. február 11. 09:37

   Nehéz nem a hatása alá kerülni.

2. Horváth Zsuzsanna:
   2020. február 11. 18:42

   Tanárként néhány apró elemét megélve – szívszorongató. Tényleg van, mikor meg kell buktatni valakit, vagy azt gondolja az ember, ezzel tesz jót (ilyen is volt). És van, hogy néhány óra múlva kiderül, van valami, amiért jobb lett volna nem észrevenni, mit nem tud. De már megtettünk valamit, és nincs visszaút. Valaki elment. És én is felelős voltam érte.
   Jó írás. Léleknyitogató. Kevés szavú, de pont elég.
   Isten veled, Krisztián!