Csokonai Vitéz Mihálynak

A Te szavadra most gondolatom neszez
S városom széplegű Somostetőjét járva,
Innen végignézve a székely földeken,
Buzgó borvizeken, zúgó fenyveseken,
Újra örvényébe ragad ez a vidék.
Kitárul világom s emlékezem.

Öröm, bánat mindeneknek kijár,
S felemel a gond s a gondolat malma.
Úgy tekintek e földre, mint tanyára,
közös anyától természettel álmodón,
Embernek kijáró méltósággal éppen.

Legyél bármely bőrszínű, sorsa itt dől el
Az emberségnek. Isten után első diadal.
A szív állhatatlan sóvárgása másé.
Hányszor változott meg már minden köröttünk,
Piacává lett minden gonoszának a főtér.
Ha áldást hozó érkezett e térre, száz volt
Aki rontott régi dicsőségnek romjain.

Keletről fúj itt a szél. Szkíta s hun ősök
Mogorúl szólal-e valaki is erre? Elmúlás minden.
Tán Párizs, Trója, Babylon, London eltűnik a földről,
Várfokán te álltál, mint most én akarnék.

Hol van a lábnyomod? Kétséges jövendőd.
Változnak országok, emberek, esztendők.
Nagyok a hullámok s kicsi a ladik,
Itt és ott különbségei tépázzák vitorláit.
Babonák fellege elzárja a napot,
Tudatlan fő, zablátlan szív diktál ma már.

„Ahol a szív feslett, a fő meg agyatlan,
ott emberi sors megsirathatatlan.”

Csínos nyugat s durva kelet találkozik ma is,
Hatalmas éjszak és tehetetlen dél zarándokol
ide: Pallász oltár e város ma is. Kínlódnak itt
Okos emberek, de vadak fenyegetnek
Délen, keleten és északon. Nyugaton is.

„Te vagy hát, oh Maros jámbor magyar vára”
Hol összefut a jó és rossz határa, vigyázz,
Mert közelg a homálynak partja, elnyel.

„Rajta, nemes lelkek! Álljunk ki a gátra!
Már Európában csak mi vagyunk hátra”
Mind az emberiség kertjébe sietnénk
S csángáló magyarok újra polgárai lennének
Szülővárosomnak. Magam is békélnék.

---

2014. december 26.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ