„Az 1987–88-as ankét résztvevői joggal érezhették, hogy – mint Cs. Gyimesi Éva megállapította – a régi vita tulajdonképpen »befejezetlen dráma«, amelynek szereplőivé az új nemzedékek tagjai váltak. Sőt, a rájuk osztott szerep terhe sokkal súlyosabb a régieknél, hisz a körülmények azóta csak romlottak. Mindennél beszédesebben jellemző erre a folyamatra az a körülmény, hogy míg 1937-ben nyíltan lehetett vitázni a kisebbségi lét lehetőségeiről, értelméről stb., a pártállami zsarnokuralomban egy ilyen eszmecserét csak a szigorú konspiráció szabályainak betartásával lehetett – a nyilvánosság kizárásával – megszervezni.
A régi dráma új szereplői fájdalmasan (némelyikük rezignáltan) élték meg, hogy az ellehetlenülés, az értelemvesztés a mélypont felé tart. A magyar – identitásőrző – intézmények teljes felszámolása már-már visszafordíthatatlannak tűnő leépülést indított el. Erről árulkodik az a több hozzászólásban is jelentkező felfogás, amely szerint az atomizálódás, a bomlás olyan arányú lett, hogy immár bármilyen közösségi elköteleződést vagy feladatvállalást korszerűtlennek, feleslegesnek kell minősíteni. A totalitarizmussá torzított kollektivizmus elleni – teljesen érthető – lázadás az egyéni szabadság s a jogos önérvényesítés lobogója alatt tagadta meg a helytállás, az ittmaradás követelményét.
Az egyén sorsformáló döntéseinek abszolút szabadsághangoztató, egyébként már útipoggyászaikat csomagoló (főként fiatalabb) hozzászólók arra is hivatkoztak, hogy a helytállás, a népszolgálat stb. értékei erkölcsileg elkoptak. Elhasználódtak, kiürültek a letűnt évek során, mert gyakran elit-szerepek és előjogok, különféle kompromisszumok álcázására, igazolására szolgáltak. Ama nihil tehát, amelynek kialakulását a bírálók annak idején Makkai számlájára írtak, tovább terjedt. A létrejött, növekvő légüres térben, újabb csalódások hatására igazán nem volt könnyű az ittmaradók dolga. Mélyen jellemző és fájdalmas, hogy 1995 tavaszán kelt utóiratában, amelyet az 1987 júliusában papírra vetett hozzászólásának kiegészítéseként fogalmazott meg, Cs. Gyímesi Éva a következőket jelentette ki: »… ami ma is itt tart engem: esztelen döntés egy helyzet közepette, amelyben az egyetlen – valamikor még – ´racionálisnak vélt´ motivációm is megingott.«
Az 1987–88-as ankét egy valóban határhelyzetbe jutott népcsoport és értelmiség mély válságáról tanúskodik. Ez a krízis átfogó volt; szorításába került mind a hétköznapi lét, mind a hagyományos értékskála, amely addig – búvópatakként időnként előbukkanva – a túlélést támogatta…
Figyelmet érdemel, hogy 1995 áprilisában kelt utóiratában Bende-Farkas Ágnes kijelenti, hogy véleménye nyolc év elteltével sem változott.
Ez a vélemény, noha sokak nézeteit fejezte ki, nem volt egyeduralkodó. Az ankét másik fiatal résztvevője, Jakabffy Tamás, noha világosan látja, hogy a maradás mellett döntők »mérhetetlen szellemi hátrányra« ítéltetnek, s csak a jogfosztás, a vegetálás vár rájuk, mégis vállalja »az utóvédharc teoretikusainak« a szerepét (99. 1.). Tudatában van annak is, hogy »a lehet – nem lehet szembeállítás mélyén az egyéni egzisztencia és a társadalmiság-igény ütközése« alapmotívumként húzódik meg. Ezért számára »Erdély már nemcsak országrész, nemcsak haza, hanem állandóan aktuális döntéshelyzet.« (107. 1.)
Az erdélyi döntéskényszerben – szerencsére – mások is az ittmaradást választották. Balázs Sándor, a Kiáltó szó szerkesztője nyilván az utóbbiak közé tartozott, s opcióját a bölcselet regisztereiben magyarázta meg. Ő nem vitatja a Nem lehet-ben felsorolt tényeket, ám jogosan mutatott rá arra, hogy Makkai a rossz konkrétumokat általánosította. Az erdélyi magyar kisebbségi helyzet valóban emberhez méltatlannak minősíthető, de ez nem jelenti azt, hogy ilyen körülmények között szükségszerűen el kellene veszítenünk méltóságunkat. A képtelenség világában is lehet emberi módon, értelmesen élni és küzdeni. Ő a régi vitából Szentimrei Jenő bizonyos derűlátást kifejező véleményét idézi fel, és főként Reményik Sándor »lehet, mert kell«-jére hivatkozik, amelyben »erkölcsi kategorikus imperativus«-t lát (52. 1.)
Eme morális parancs újrafogalmazóját – a fiatal évjáratokhoz tartozó – Szilágyi N. Sándorban találjuk meg, aki az ankétban Levél egy kivándorolni készülő értelmiséghez című írásával szerepel… (Gáll Ernő: Fórum / A „Makkai-dosszié” viszontagságai. Látó, 1996/7)

*

„Fontos könyvet jelentetett meg a Mentor Kiadó, olyan könyvet, amelynek fel kellett volna kavarnia közéletünket – ám tulajdonképpen a könyv visszhangtalan maradt.
A kérdések tehát adottak: miért fontos ez a könyv, illetve miért maradt visszhangtalan.
Amikor Makkai püspök áttelepül Magyarországra, és lépését a Nem lehet-tel magyarázza, az itthon maradottak látványos gyorsasággal és elkötelezettséggel válaszolnak neki. 1987-ben, amikor az ún. új exodus a romániai magyar értelmiség ezreit sodorja az anyaországba, az ötven esztendős évfordulót kihasználva, ismét sokan elmondják, mi több, a bőrükkel játszva megírják gondolataikat az ittmaradás kérdéséről. Végül a könyv megjelenésének évében, 1995-ben legtöbbjük ismét kézbe veszi 87-es szövegét, és újra szembesíti magát a kérdéssel: lehet-e élni itt, vagy nem lehet?
Azt mondtam, fontos könyv – igen, mindenképpen az, jóllehet a könyv felvetette alapkérdés (lehet – nem lehet?) megtévesztő, álságos dilemma, ám a kötet egybegyűjtött írásaiból kialakított sajátos forma személyes és konkrét életanyagot hordoz, egyetlen pillanatra sem szakad el a térség tapasztalati valóságától, történelmi, politikai és kulturális függőségeitől, erkölcsétől és egyszeri élettörténeteitől – az ábrázoltak hitelességét félelem és ravasz számítás, őszinte önostorozás és hiú magamutogatás lélektani fordulataival teszi megalapozottá. Azt szeretném ily módon jelezni, hogy annak ellenére, hogy az írások java része bölcseleti eszközökkel érvel, az olvasó nem erre figyel; befogadói érzékenységével ellentétes irányokba fordul.
A hozzászólók valóban érzik a szerep fontosságát, érzik annak fontosságát, hogy a felelevenített kérdéshez miképpen viszonyulnak. Mindannyian érzik, valószínűleg felismerik a kérdés hamisságát, ám érzik, ösztönösen vagy tudatosan, mennyire meghatározó a nekik szegzett kérdés – elnézést a szóért – „lereagálása”.
Nagyon nehéz megítélni ezeket a szövegeket, hiszen kényszer alatt születtek (a lereagálás kényszere alatt), ráadásul erkölcsi passepartout-kkal rendelkeznek, amelyek illetlenné tesznek mindenféle esztétizáló, filozofálgató fintorgást – semmiféle hiteles esztétikai módszerünk nincsen a másik ember erkölcseinek megítélésére.
Van, aki el akar menni, tehát hozzászólásával saját lépését akarja megindokolni, van, akinek visszautasították kitelepedési kérelmét, s a letargiáját igyekszik valamiféle vigasszal magáról leseperni, van, aki rettenetesen fél, ezért úgy fogalmaz, hogy így is, meg úgy is értelmezhető legyen, van, akit felkértek, de nem szólt hozzá, van, aki a változás reményében, és a minden mindegy vakmerőségével kitárja keblét, van, aki indulatait nem tudja visszafogni, és pálcát tör a demoralizáló hisztériák fölött, mint amilyen Makkai non possumusa is, van, aki igyekszik az egészről tudomást sem venni, van, aki Istennél keres megoldást, van, aki Istennel sem akar kiegyezni.
Az írások nem adnak választ a kérdésre, az írások a kérdéshez való erkölcsi viszonyulást tárják elénk.
Ezek a viszonyulások valóban izgalmas témát szolgáltatnak, és ezért válik e könyv fontossá. A kinyilatkoztatások aligha hosszú életűek, de a kinyilatkoztatások mögött viaskodó ember nem csupán a lélekbúvárok előtt érdekes anyag.
Amikor a fentiek során megpróbáltuk indokolni, hogy miért tartjuk fontosnak ezt a könyvet, tulajdonképpen választ adtunk a bevezető második kérdésére is: miért maradt mégis visszhangtalan. Azokat a dolgokat, amelyeket annak idején reménytelen és szőrszálhasogató vitákban sem lehetett megfogalmazni, ma magától értetődően, hosszadalmas indoklás nélkül ki lehet mondani.” (Mikola Péter [Láng Zsolt]: Érdemes – nem érdemes? Egy vita utóéletei. Látó, 1997/2.)

*

Krízishelyzetekben, sokszor az a látszat, hogy a kimondható dolgok egyben megoldással is kecsegtetnek. A Nem lehet-vita mintha többszörösen cáfolná a látszatot is: az azóta életerőssé vált, sok tisztázó kutatáson edződött kisebbségtudomány ugyanolyan tehetetlenül áll a kollektív kisebbségi jog általános kodifikálása előtt, mint száz esztendővel ezelőtt. Az időről időre történő „kibeszélések” mintha mégsem vezettek kézzelfogható eredményhez: a földrajzi, néprajzi, történelmi és kulturális helyzetek, jellegzeteségek annyira különböznek egymástól, hogy külön kulcsokra van szükség megoldásukhoz – s a három évtizedenként egymást felváltó nemzedékek legtöbbször csak saját problémáikra keresik az érvényes és konkrét választ. Az pedig, mert mindegyre más és más tartalmú ugyanaz a kérdés, mindegyre, késik…

*

„Ha egyáltalán lehet értelmiségi felelősségről értekezni, Szilágyi N. Sándor »levelé«-t e felelősség emelkedett szellemű megnyilvánulásaként könyvelhetjük el. A »levélíró« új, hiteles tartalommal telíti a népszolgálatot, a kisebbségi írástudó kötelességét hangoztató – mások által már elparentált – fogalmakat… Arra figyelmeztet, hogy Makkai »non possumusa« óta egyfolytában számtalan kisebbség él a földgolyón. A világon 3000 nyelv létezik, állam viszont még 200 sincs. A kisebbségi lét lehetetlenségét posztuláló Makkai-féle elmélet tehát – gyanús. Demoralizáló hatása viszont napjainkig bomlaszt, és sokakban a menekülést motiválja.”(Gáll Ernő: Fórum / A „Makkai-dosszié” viszontagságai. Látó, 1996/7)

*

„Egyszóval kishitű lettél, barátom.
S ha jól meggondolom, nem csodálkozom rajta. Mikor az egyre sűrűsödő megélhetési gondok már szusszanásnyi időt sem engednek a kikapcsolódásra; mikor már torkig vagy vele, hogy bárhová mégy, bárkivel állsz szóba, a beszédtéma mindig ugyanaz, úgyannyira, hogy sokszor már nem is tudod, hogy sorstársad a maga baját panaszolja-e, vagy a tiedet; mikor nap mint nap újabb meg újabb aggasztó híreket hallasz az anyanyelvű oktatás nyesegetéséről, állás nélkül maradt tanárokról, elutasított útlevélkérvényekről, jó szándékú, becsületes emberek zaklatásáról, nemzetiségi intézmények megszüntetéséről vagy szűkebb korlátok közé szorításáról; mikor a szavakat immár következetesen eredeti jelentésükkel ellentétes értelemben használó, fülledt demagógiával átitatott újságot kinyitva románul látod viszont lakóhelyed nemrég még magyarul írott nevét, s elgondolkozol rajta, hogy vajon a tied is-e még ez a falu, ez a város, ahol eddig a leginkább otthon voltál, vagy csak lakhatsz benne, és örvendj, hogy egyáltalán benne lakhatsz; mikor újszülött gyermeked nevét sem választhatod meg kedvedre, hanem csak olyat adhatsz neki, hogy lehessen románul beírni az anyakönyvbe, nehogy bizonytalanságban maradj afelől, hogy az előrelátó gondoskodás milyen nemzetiségűnek szánja; mikor utcán, járművön, boltban, munkahelyen a naponta hallott hivatalos propaganda szomorú következményeképpen egyre gyakrabban adják értésedre, hogy anyanyelved zavarólag hat a jelenlevőkre, s hogy – furcsa ellentétben azzal, amit rádióban, tévében, sajtóban, gyűléseken már többrendbélileg elmagyaráztak neked, hogy tudniillik nálunk nemzetiségi kérdés mint olyan nincs is – igenis nemzetisége van még a kenyérnek is, amit eszel (sőt eleszel): nem csodálom, ha egyszer csak elfog a kishitűség, és te is kimondod, a magad számára végérvényesen, amit annak idején (nem tudom, benne élni milyen, de mindenesetre innen nézve egészen bizalomkeltő helyzetben) a szintén eltávozó Makkai Sándor református püspök: Nem lehet. Hiába minden, a kisebbségi helyzet lényegénél fogva olyan, hogy ezt jól megoldani nem lehet, akármilyen lenne is az államalkotó többség magatartása, mivel maga a kisebbségi létforma az, ami emberhez méltatlan.
Nem tudom, te kigyötrődtél-e magadból egy ilyen mutatós „elméletet” kishitűséged indoklására. Ha nem, most talán kapva kapsz rajta. Vigyázz azonban, mert ha ama gyönyörűen megírt cikk csillogó felszíne mögé nézel, csalódnod kell: maga a teória egészében véve legalábbis gyanús. Hiszen folytassuk csak a gondolatmenetet, és lássuk, mi következik belőle! Következik először is az, hogy a jelenleg több mint ötmilliárd lelket számláló emberiségnek, nem számoltam utána, hányad része, de mindenesetre jókora része ilyen szempontból reménytelenül emberhez méltatlan létformában él. Gondolj csak bele: a világon szerényen számítva van vagy 3000 nyelv, ország viszont még 200 sincs. Ne restelld ezt a két számot összehasonlítani, legjobb, ha kivonod egyiket a másikból. Tudom, hogy ez így csak durván szemlélteti, mit is akarok itt mondani, s ha ezt komolyan akarnánk elemezni, tovább kellene árnyalnunk a képet, de a lényegen az sem szépítene sokat, mert akkor még az is kiderülne, ami számunkra amúgy is nyilvánvaló, hogy ráadásul az országhatárok és a nyelvi határok általában nem esnek egybe, és lehetetlen is lenne, hogy valaha is egybeessenek. Ha mármost elfogadnánk, hogy emberhez méltó létformában csakis azok élhetnek, akik nyelvi-etnikai-nemzeti szempontból valamely államalkotó nemzethez tartoznak, és az illető nemzet államában laknak, akkor az emberiségnek akkora részét kellene ilyen értelemben eleve és elvileg jóvátehetetlenül emberhez méltatlan helyzetben élőnek tekintenünk, és főleg: a világ nyelveinek akkora hányadát kellene elmarasztalnunk mint e méltatlan helyzet makacs továbbéltetőjét, hogy akkor már sokkal elfogadhatóbbnak (hogy úgy mondjam: emberhez méltóbbnak!) látszik arra gyanakodni, hogy alkalmasint bajok vannak itt magával az elméleti magyarázkodással. De lehet innen tovább is menni, mert következnek ám ebből még egyéb furcsaságok is. Az, hogy „emberhez méltatlan létforma”, rendkívül súlyos dolog, úgyannyira, hogy megszüntetését bármilyen forradalom programjába iktathatja. Az ilyen helyzetben élő egyén számára tehát adódik belőle egy megkerülhetetlen imperatívusz: az tudniillik, hogy ebből mielőbb meg kell szabadulni, bármi áron is. Az egyik mód erre – amelyet magad is választottál –, hogy költözzék át egy másik országba, ha van egyáltalán olyan ország. Ha nincs, akkor egyetlen útja marad: sürgősen, céltudatosan beolvadni az államalkotó nemzetbe. Ezt az alternatívát kellene hogy válasszuk mi is, itthon maradók, mert hiszen mindnyájan mégsem mehetünk el, ezt magad is jól tudod. Az emberi méltóságra a Makkai-féle formában hivatkozó elmélet alapján tehát nemcsak a ti eltávozásotokat lehetne kedvezőleg értékelni, hanem a legdurvább módszerű asszimilációs programot is. Márpedig nekem az előbbi sem nagyon tetszik mint megoldás, az utóbbi meg éppenséggel nagyon nem tetszik, és merem hinni: nemcsak azért, mert hogy én nem akarok innen elmenni sehová.” (Szilágyi N. Sándor: Levél egy kivándorolni készülő értelmiségihez [1988]. In: Lehet – nem lehet? Kisebbségi létértelmezések 1937-1987. Mentor Kiadó, 1995)

*

„Lehet tehát vagy sem? Trianon után a harmadik nemzedék is felnőtt, ideje lenne esetleg új horizontokat nyitni a kérdés értelmezései számára. Lehetséges kiindulópontként álljanak itt Benke-Farkas Ágnes zárósorai: »Igen hamar rá kellett jönnöm, hogy nőként, erdélyiként, kelet-európaiként vagy akár nyelvészként valamilyen közösség számára mindig kisebbséginek fogok számítani, miközben sohasem tudhatom, ki az, aki számára én vagyok az arrogáns többségi.«” (Bende-Farkas Ágnes: Eszmények hálójában. In: Lehet – nem lehet? Kisebbségi létértelmezések 1937-1987. Mentor Kiadó, 1995) (Daróczi Enikő: Kisebbségi létértelmezések. Alföld, 1997/3.)

*

És, gondolom, emlékszünk még, hogy létezett aztán egy 2004 decemberi (szerencsétlen) népszavazás is, amely a maga módján ismét csak valami olyasmit üzent a szétszakított magyarságnak, hogy – „megpróbáltuk, de sajnos…”
Vagy mégis? Az összeállítást záró Ablonczy idézet a tanulságok értelmezéséről és levonásáról árulkodik.

*

„1989 júliusában Okos Márton és Juhos Gábor az erdélyi magyarság végzetes sorsát képviselve, párizsi zarándoklatát Strasbourgban megszakította, s az Európa Tanács 270 tagja felállva tapsolta a fiatalokat. Ám a Fidesz képviselője, Kakuk György pökhendien azt kopácsolta a nemzetközi fórumon, hogy jobb lett volna, ha otthon maradnak, és az ellenállást szervezik. Kakuk György ugyan kiszállt a fészekből, ám szelleme jó időre még tartósodott. Hüledeztem 1991 decemberében is, amikor Antall József kormánya külügyi delegációjának bukaresti útját Németh Zsolt az országgyűlésben támadta. A magyar delegáció a gyulafehérvári népgyűlés dolgában hagyott szigorú memorandumot Iliescu asztalán, merthogy az államelnök nem volt hajlandó átvenni. Parlamenti keménykedésével Németh Zsolt voltaképp Iliescut védte. Talán más politikára hangszerelt a fiatalok pártja? Az együttműködés jegyében a nyári bálványosi tanácskozásokkal igazolva a magyar–román kapcsolatok új korszakát? Azóta tizenöt nyár, fél emberöltő telt el, s tizenöt román fiatal nem gyűlt abba csapatba, amely tartósan és távlatosan a bálványosi gondolat képviselője volna a román közéletben.” (Ablonczy László: „Új helyzetet, korszerűt, tisztát!”. Levél Görömbei Andrásnak. 2005. január 12. https://kisebbsegkutato.tk.mta.hu/kettosallampolgarsag/tanulmanyok/hitel_kulonszam.pdf)

Válogatta, összeállította: CsG (a Nem lehet – A kisebbségi sors vitája. Limes Könyvek, Héttorony kiadó.1989. Szerk. Cseke Péter, Molnár Gusztáv nyomán)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ