A Fogantyú folytatása, igaz mese ez is

Elvesztettem, ugye, megírtam, bőr hátizsákom díszét, a fa fogantyúját, de megtaláltam, s megígértem, hogy úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére.
Boldog vég, de mint sok hasonló időleges derűre, ború következett: elvesztettem újra. Szerkesztő ismételt kérésére most megírom, hogyan történt…

Éppenhogy becsuktuk magunk mögött lakásunk ajtaját, vagyis még a kabátunk sem vetettük le, előttünk neccekben a vásárolt holmi, lábunkban a tonnányi fáradság, amikor Éva felkiált, s a neccek mellett formátlanul elterülő hátizsákra mutat: hiányzik annak a fogantyúja.
Lelkembe hasít a fájdalom: elveszítettük újra. Fordulok meg, s indulok a keresésére. Az ICA élelmiszerüzletben vásároltunk, metróztunk oda meg vissza, Hässelby strandon, a Hemköpben vettünk tejet. Gondosan átpásztázom a terepet a metró peronja felé menet, ott, ahol visszafele jövet lépdeltem, ugyanahhoz a metróajtóhoz megyek, hátha ott esett ki, amikor kiléptem, majd az ICA felé ugyanazon az ösvényen, bent ugyanahhoz a kasszához, bárcsak olyan szerencsém lenne, mint a múltkor, s ott húzódna meg. Kérdem a kis vietnámi pénztárosnőt, ő szolgált ki fél órával azelőtt, de nem, nem látta, nem adtak be neki olyat. “Fafogantyú”, meg kell fogalmaznom előbb svédül, mit akarok, de nincs semmilyen nyelven.
Hässelby strandra visszatérve bemegyek a Hemköpbe, nem kérdezek senkit, de alaposan átkutatom a kassza melletti rakteret, előtte kérdezem a metró jegypénztáránál, kedves az illető, megértő, de nem látott semmit, s nem adott be senki fogantyút. Vagyis Fogantyú elpályázott – saját akaratából ugrott le, vagy mi voltunk figyelmetlenek.
Átpásztázzuk másnap a Kerek-erdőt a Mälar-strand felé menet, előtte a sétányt kutatjuk, napi sétánk színhelyeit. Le szoktunk ülni egy padra a strand felső szegletén, mindketten abban reménykedük, hogy ott csúszott ki, hiszen ott letettem a hátizsákot.
Figyeljük a padot már távolról, folyik ki a szemünk, de Fogantyú nincs – sem rajta, sem leesve. Nem valószínű, hogy valaki elvitte volna magával, önmagában nincs értéke. Csak a hátizsákomba akasztva van – számunkra.
Visszafele jövet átpásztázzuk azokat az ösvényeket, amelyeken a Kerek-erdőn át jártunk. Azért mindeniket, mert megtörténhet, hogy több napja csatangol tőlünk elkallódva Fogantyú, de egyik ösvényen sem bukkan elénk. Fagyökér alatt sem, félrerúgva sem, kétségbeesetten keresünk.
Valósággal fizikai fájdalmat érzek, amolyan gyászt. Elvesztettünk valamit, ami hozzánk tartozott, ami több volt, mint egy puszta tárgy.
Charlie kutyánk jut eszembe, a messzi múltból. A fiatalságunkból. Amikor Andris bácsi közölte velünk, hogy elütötte az autó, és a sintérek elvitték, napokig szorított ott bent valami.
Charlie-t, kölyökkutya korában hozta haza Éva, sajnálatból vettük tehát magunkhoz, mégis felelősséget éreztünk a sorsát illetően. Házunk nem volt, egy bérelt házban húztuk meg magunk, kutyánk már igen. Bizonytalan tanári lét egy idegen faluban, Túrterebesen, el is pályáztunk onnan, ahogy lehetett. De hogy mi legyen távozásunkkor Charlie-val, ezt írtam meg egy novellában, közölte – nagy megtiszteltetés – 1979-ben a Korunk.
Kezdtünk a lakásunkban kotorászni, a hátizsák helyén, hátha ott találunk Fogantyúra, de nem. Még magában a zsákban is kutatást tartottam, hátha belé sett, s míg kerestük, magunkkal hurcoltuk volna…. Tehát nem tudjuk, mikor, hová, hogyan…
Andris bácsi szerint egy teherautó ütötte el Charlie-t, aminek mi voltunk az oka, ugyanis teljesen szabadon engedtük, egész délelőtt, míg mi tanítottunk, magában kóricált, szerette a változatosságot az életben. Hallottuk is, hogy panaszkodnak a szomszédok, hogy náluk tartózkodik a mi kutyánk.
Hajkurászta a tyúkokat? Nem tudom, a mi udvarunkon tyúk sem volt… Csak a felvágásra váró téli tűzifa, Charlie, meg a viszonylagos jókedvünk.
Bőr hátizsákom nem lett kevesebb, nem csúnyult meg, de hiányzott róla az éke, amitől karakteressé vált… Ezt a jellemzőjét Éva látta meg egy kirándulásunk alkalmával Värmlandban, azért vásároltuk meg.
Most, több, mint harminc év után ébredek rá, hogy valami nem stimmel az Andris bácsi elbeszélésében. Miszerint elütötte Charlie-t egy teherautó, és hogy a síntérek azonnal elvitték, a szomszéd városkában, Halmiban találom meg a haldokló kutyánkat. Nem láttam én hároméves tartózkodásunk alatt sintéreket Túrterebesen… Akik azonnal hírét veszik a balesetnek, és elviszik a még ki sem szenvedett állatot.
Mi történik, ha én utánamegyek és keresem a súlyosan sebesült Charlie-t? Vajon akkor a valóságra fény derül-e?
De nem tettem. Mert idegen voltam Halmiban is, s mert féltem a látványtól, gyáva voltam más szóval. Nem akartam véresen látni, deformálódott pofával, vékony kis oldalát kettétörve.
Esetleg valamelyik szomszéd verte félholtra, s elvitették, ez a sötét gyanú szállja meg az agyam.
Mielőtt elvitették volna, kidobták az útra, egy véletlenül arra hajtó teherautó üsse el…
Járjuk az erdőt, a Mälar-part zöldjét, tél lenne, de tavaszi a hőmérséklet. Fogantyú sehol.
Ahogy a gyepet fürkésszük, egy műanyag kártya tűnik elő, fiatal nő személyi igazolványa. No, azzal a rendőrségre kell menni. Vagy hova? Hässelby strandon rendőrség nincsen.
Ekkor jut eszembe Rafi. Magyar költő, származása szerint cigány. A barátom. Hogy nem őt is…? Hogy őt is vajon nem a vonat elé dobták?
Tartsunk rendet! A hír arról szólt, hogy a vonat gázolta el Gyergyószárhegyen, nem lehet tudni, véletlen baleset volt – Rafi ugyanis rengeteget ivott –, vagy öngyilkos lett?
Mígnem valami mellékes szálon az a megdöbbentő hír ér utol, hogy esetleg nem úgy történt, ahogy magunkban eltemettük őt, hanem hogy részegen összeszólalkozott egy bandával, amelyik ellátta a baját, majd a vonat elé vetette…
Fáj, akárhogy is történt. És vádolom a sorson kívül őt, magát:
– Lajos, miért nem vigyáztál a szavakra? Amiket magadban hordtál, amiket azután kellett volna leírnod?!
És akkor elindulunk haza. Fapadunkról, ahol a Jennifer, a Klipparen, a Jehander hajók napi útvonalát figyeltük, aznap is, mint minden sétánk során. Kissé megéhezve, az ebédhez éppen a megfelelő időben, hogy a szokott módon rendezzük a napunkat.
Elindulunk a Kerek-erdő felé, s viccesen kérdezzük, hogy ma vajon kinek a személyijét találjuk meg. Amikor…
Nem hiszek a szememnek… A nedves fűben, két lépésre attól a helytől, ahol az igazolványt találtuk, valami barnás folt, hosszúkás, filigrán formájú, csak nem a…
De igen! Előttünk a hátizsákom dísze, a fogantyúja… Fogantyú!
Éva felveszi, megtapogatja, megsimogatja, felderül a képünk, nem tudjuk összefogni a szánkat. Visszatér belénk az élet. Még a hátizsákom is felszisszen örömében.