Hagyjatok magamra!
Nem látjátok, hogy figyelek?
Lemenőben a nap,
és a madarak az est leszálltával
kiöntik felgyűlt dalukat.
Testem-lelkem odavonzzák
az élet sokhangú,
sokszínű,
játékos palotájába.
Történelmüknek más jele nincs,
mint az, hogy mondják:
„Vagyok, vagyunk, élünk,
élünk ebben a csodás pillanatban.”
Szavuk közelről érint.
Ahogy estefelé lányok töltik a kútról a korsót,
úgy merít alá,
és tölt meg az éggel
csiripelésük.

Adjatok egy kis időt!
Hisz magamban figyelek.
Az apadó nap
késői fénye elárad a mezőn:
a fák hangtalan öröme,
a velők mélyén megbújó öröm,
a leveleken szétáradó öröm.
Lelkem a szélbe olvad,
és tudatomon átszűrődik,
az élő mindenség.
Hagyjátok, hogy itt üljek!
Szemem nyitva.

Ti érvekkel jöttetek.
Nekem a szürkülő fényben, a nap végén
maradt egy kis időm.
Nincs benne se jó, se rossz,
nincs se hírnév, se megszólás,
se vita, se bizonytalanság—
csak a fák zöldjében
csillámló víz,
csak egy-egy apró rezdülés, egy-egy fodrozódás
egy-egy hullám
az áradó élet felszínén.
Ez a kis tétlen idő
elrepül,
mint a rövidéltű pillangó,
hogy színes szárnyán eljátssza utolsó játékát
az aranyló égen:
ne kérdezzetek feleslegesen.

Hiába tárjátok elém kéréseiteket.
A jelennek hátat fordítva
ülök a múltba ereszkedő parton.
Volt idő, mikor fájdalmaktól gyötörten
játszottam az élet játékát
a lugasok ágain egymásba fonódó
fények és árnyak között.

Délután az ünnepek havában
a rezgő fűszálak felett,
a lapályon túl, amerre a sás van,
a szellő suttogása
közbe-közbe éltem s lantom hangjába vegyült.

A világot
minden oldalról körbefogó gondok hálóján
kibomlottak a csomók.
Az utak vándora nem hagyott hátra
semmi teendőt, semmi fontos ügyet, semmi vágyat.
Csak a rezgő falevelek hangja
maradt vele.
De annál, hogy nincsenek, valóbb mondani,
hogy azok is megmaradtak.
Még mindig előttem színes ruhájuk árnyképe,
mellettem elhaladtuk szele,
nézésük hangja,
szeretetük ritmusa.
A Gangesz keleti folyamában
a nyugati Jamuná víze.

Sántinikétan, 1936. június 1.

* A Négy nap – négy vers c. ciklusból. Bangha Imre fordítása