Cseke Gábor: Titkaink (5.)
A 2006-ban Nobel-díjat kapott törökországi Orhan Pamuk azóta világszerte ismertté vált, lenyűgöző irodalmi termésében különleges helyet foglal el Isztambul. A város és az emlékek. (Ulpius Ház Könyvkiadó, Budapest, 2017. Fordította Nemes Krisztián) című memoárja, mely több magyar kiadást is megért. Figyelemre méltó vallomásokban örökíti meg benne – egyebek mellett – kamaszkora titkait, testvérbátyjához fűződő különleges kapcsolatát. „Hat és tizenhat éves korom között a bátyámmal szinte megállás nélkül marakodtunk és én egyre nagyobb pofonokat kaptam tőle” – írja a Fiútestvérek: csetepaté c. fejezet elején. E családon belüli agresszivitást anyjuk sajátos módon reagálta le: „Isztambulban akkoriban – de tán még manapság is – mindennapos, sőt egészséges dolognak tartották, ha két fiútestvér, akik között tizennyolc hónap korkülönbség van, folyton összeakaszkodik, fojtogatja és püföli egymást, ezért aztán senki és semmi nem állhatta útját szenvedéseimnek. A nyers erővel szemben persze én sem voltam képes tiltakozni, részben mivel minden egyes pofont személyes kudarcként, saját gyengeségem és tehetetlenségem eredményeként könyveltem el, részben pedig azért sem, mert az első időkben, ha harag-fa gerjedtem vagy megaláztak, én magam kezdtem a verekedést, és valahol belül sokszor azt éreztem, hogy meg is érdemlem ezeket a pofonokat. Ha veszekedéseinknek már súlyos következményei voltak, ha üvegek és poharak törtek össze, ha kék-zöld lett mindenem és eleredt a vérem, a verekedés helyszínére siető anyánk még akkor sem azért kezdett kiabálni, mert fájdalmat okoztunk egymásnak, vagy mert hatalmas ütéseket kaptam, hanem mert felfordulást okoztunk a lakásban, mert megint nem tudtunk valamin megosztozni, és mert a szomszédok panaszkodtak a zaj miatt.
Amikor hosszú évek múlva anyámnak és bátyámnak fölidéztem ezeket a dulakodásokat, úgy tettek, mintha mindez meg sem történt volna, és szokásomhoz híven megint valami nem létező, megrázó és melodramatikus múltbéli eseményről beszélnék, csak hogy érdekes dolgokról tudjak írni. Annyira őszintének tűntek, hogy végül igazat adtam nekik, és arra gondoltam, hogy mini mindig, ezúttal is saját ábrándjaim türemkedtek valóság elébe.” Csakhogy mindez megtörtént, távol állt a fantáziálástól. A belső mozgatórugók azonban, a könyv megírásáig, előtte is rejtve maradtak. „Mindketten túlságosan jól ismertük már egymás gyenge pontjait, és valami furcsa sportot űztünk abból, ki tudja jobban megsérteni a másikat. Ráadásul már nem csupán pillanatnyi felindulásból, hanem előre megfontolt kegyetlenséggel bántottuk egymást. Egyszer például, amikor valamivel sikerült eltalálnom, a bátyám így szólt hozzám: – Este jól elverlek majd, ha apáék moziba mennek! És ha a vacsoránál mondtam is a szüleimnek, hogy ne menjenek, mert félek a bátyámtól, ahogy az ilyenkor már lenni szokott, a békefenntartók úgy vélték, úgyis megnyugszanak majd a kedélyek, és kettőnket egyedül hagyva végül távoztak.
Megesett, hogy amíg odahaza az üres lakásban vérben és verejtékben fürödve elkeseredetten, vadul dulakodtunk egymással, valaki becsöngetett hozzánk, és ilyenkor, a verekedés közepén, akár egy házaspár, akikhez váratlanul beállítottak a szomszédok, egy pillanat alatt összeszedtük magunkat, szenvedélyes időtöltésünket megszakító hívatlan vendégünket udvarias szavakkal betessékeltük, és miközben huncut pillantásokat váltottunk egymással, közöltük vele, hogy foglaljon csak helyet, hisz anyánk hamarosan megérkezik. Ám azokkal a házaspárokkal ellentétben, akik képtelenek abbahagyni a veszekedést, ha ilyenkor ismét egyedül maradtunk, boldogan visszatértünk mindennapi teendőinkhez, mintha mi sem történt volna. Néha, ha nagyon nagy verést kaptam, csak keservesen zokogtam a földön, mint azok a gyerekek, akik már saját temetésükről fantáziáltak, és úgy, ahogy voltam, álomba sírtam magam a szőnyegen.” Furcsa módon, az elszenvedett megaláztatás, a legyőzetés a szabadság érzetét keltette az íróban, amikor nem kell felelnie semmiért, hiszen megfizette a szabadulás árát. „Még örültem is neki, hogy legyőztek, hogy összetörtek, hogy agyonnyomtak, hogy tele vagyok kék-zöld foltokkal, hogy felrepedt az ajkam, hogy vérzik az orrom… Hívogatóbb, színesebb volt ez a határtalan boldogságot és új életet ígérő másik világ, mely a valóság kegyetlenségéből táplálkozott.”
2020. február 15. 17:49
Aztán hogy eltûnt Pamuk is. A Nobel után cirka öt évig mindenrõl nyilatkozott, ma már senki nem kérdi. Miért? A Nobel-díj titka ez is
2020. február 16. 17:57
Nem a nyilatkozás a lényeg egy író esetében, hanem a művek. A magyar könyvkiadás egész szép számú Pamuk-életművet jelentetett meg, nyilván, nem haszon nélkül.