Cseke Gábor: Titkaink (8)

Hogyan lehet egy költőt közel egy évszázadon át már-már ignorálni? S ráadásul a huszadik században, amikor a költészetben annyi minden megesett? Lehetne ez talán egy valódi irodalmi rejtély; dolgoznak is a megfejtésén a ma irodalomtudósai. Tény, hogy a mára világszerte divatba jött Emily Dickinson (1830-1886) „négy fal közé zárt” költészete egyre korszerűbbnek hat még a jelenkori irányzatok mellett is. Életében alig százvalahány verse jelent meg a több ezer közül, amit írt s állandó kritikusa és szerkesztője mindegyre a rímei minőségét kifogásolta. Nem értette meg: Dickinson azért írt úgy, ahogy írt, mert úgy látta jónak (és igaza lett!), s egyúttal jelentős lépést tett az időmértékes verseléstől a szabad vers felé, ez is költői titkai közé tartozott. Nem véletlenül versengenek költők, fordítók fokozottan dísztelen verseit tolmácsolni (hiszen címadás helyett is pusztán számozással különböztette meg darabjait!), az 547-es sorszámot viselőt Gergely Ágnes és Tótfalusi István fordítás-változatai közül halásztam ki, az előbbi javára.

Emily Dickinson: 547

Az a haldokló szem
A szobán körbejárt,
Láttam, hogy keres valamit,
De elfelhősödött,
Aztán ködösre vált,
Aztán hamvába holt –
Adatott néki látnia
S nem fedte fel, mi volt.

Fordította: GERGELY ÁGNES

2020. február 16.

1 hozzászólás érkezett

  1. Demeter Maria:

    Köszönöm ezt a verset.

Szóljon hozzá!