Én magam is csodálkozom, hogyan tudtam ilyen sokáig tűrni az egészet, mint a tormába esett féreg, mondaná magas, szőke barátom, aki nem is tudja a történet részleteit, lényegében történetekről van szó, ezeket én fűztem össze, torz, hibás, mások számára teljesen értéktelen gyöngyök sorává, így együtt az egésznek persze semmi értelme, ijesztően félresikerült dolgok ezek, miért is foglalkozom még most is velük – számomra magától értetődően kedvesek, mert az enyémek, szinte teljesen csak az enyémek mindezek az élménycserepek, soha össze nem álló egésznek parányi, hajszálvékony darabkái, kétségbeesésbe kergetné a józan képzeletet, ha összerakni próbálnád, mégis olyan otthonos az összekoccanásuk, néha halk roppanással osztódnak darabokra, kövér falak ablakaiban tartogatott dobozokba gyűjteném, hogy mindig kéznél legyen, de csak nagyon ritkán érdemes elnézegetni, újabb visszhangtalanodó friss darabo(ka)t raknék melléjük, színét veszteni, kakukkhangos erdőszélen fénnyel barangoló reggelek lázával nézegetném újra meg újra, ismerőssé szelídült kedvetlenségek állott szaga lengi körül, újból csak csodálkozom, miért nem tekintem befejezett-teljesnek e gyűjteményt, megfoghatatlan vonzással odaragadják a figyelmet ismételten, különös, mély kút világa ez, a történetek egy lányról szólnak, aki nem tudja, hogy szeretem, egészen különleges szeretettel, létezéséről még magamat is későn sikerült meggyőznöm, hiszen a sejtés mézillata még nem bizonyság, ezt kimondani sose mertem, neki mondani értelmetlen is lenne, bár néha nagyon szerettem volna, kutyatürelemmel szerettem őt, apró badarságokkal, különcködéssel és az idő makacs múlásával próbáltam hűteni, amikor egészen felforrósodott, mégsem párolgott el egészen, amikor szavak langyosától melegedett, dacos távolságtartással fújtam, kigömbölyödni nem tudó félhold a fénye, lángja gyorsan emészti a rádobott figyelmet, újabb éghető áldozatokat követel, tüzénél mások is melegedtek, a legnagyobb pazarlásnak ezt tartottam, de ellene tenni nem volt érdemes, eldobni próbáltam, de már annyira az enyém volt, nélküle nem élhettem, mit is tehetnék, összecsomagolva magammal vittem volna messzire, végül megszöktem előle, de tőle nem elég messze, és mint lelkiismeretét nyugtatgató bűnös, ki a helyszínre visszamegy, úgy jöttem én is vissza, hívatlanul, nem vártan és kissé már idegenül, gyönyörű fájdalom minden megálmodottak összeomlása, ha a túlélés ígérete fordít vissza, elszabadulva tovaszárnyalni is mit ér, ha senki nem látja, várom hűvös lepkelibegését a pillantásának, hárfahúrokként zsong a neve mélyen, a hátam mögött, innen bemérhetném a további helyes irányt, de mit sem ér, ő lesz továbbra is a viszonyítási pont, a nagy vallomásokból kinőttem, de mégiscsak tudnia kellene róla, aztán vissza se nézni, szóval kimondani szépen az el nem koptatott vallomást, aminek nincs miértje, célja, ennyit szeretnék, egy mondat, lehetőleg múlt időben, bár ki tudja, hogy sikerülne, csak annyi, még egy mondat…

Forrás: P. Buzogány Árpád: Idegenek között. Novellák.