dr. Torda Istvánnak

Persze ez megküzdött páholy, ez a kórházi ágy.
S ez a félreérthetetlen kín maga a nyugalom.
Most végre nem zavarnak a kétértelmű szavak.
Azt mondtad, kabóca szólt az éjszaka, tudom
kabóca szólt az éjszaka a kórház kertjében,
Budapest szívében, a Margit híd mellett.
Az gyógyított.
Úgy szenvedek, ahogy éjszaka villámlott
a Budai hegyek felett. Az eső hűse
már csak borzongatott az ablaküvegen át.
Azt mesélted, itt azzal a technikával hűtik
a kórtermet, ahogy a Parlament termeit
egykoron. S a hőség nem költözött be
a folyósok esti félhomályába.
Az gyógyított.
Az emberi szón túli elterelő hadművelet,
a beszélgetés. Innen minden fehér.
Nem amolyan látható fehér, hanem az
a fehér, amit az ember gyermekkorában
akar festeni a piszkosfehér rajzlapra.
Mintha ez a júniusi éjszaka kristályosodna
testem köré, ahogy járom a folyósokat,
mert járni kell, minél többet és minél többször.
Mert lépni kell tovább.
Most az látszik csak mi máskor láthatatlan.
Tudtam, hogy meghalhatok. Most, hogy mégse,
ez a nap már más.
Itt már csak a kabóca hangja hallható
s a friss levegő egykori áramlása
a kórtermek csőrendszerében.
Járni tanultam, járni fájdalom árán.

Azóta írok megint. Azóta van
bátorságom újra írni verseket.

2015.04.06.