December elsejétől másodállást is vállalt a Lány (nevezzük csak így), hogy segítse családját, meg aztán ilyenkor, ünnepek előtt jócskán akad ok a költekezésre is. Egy engros raktárban kapott helyet, ahol (papíron) napi hat órán át szaloncukrot kellett csomagolnia. Nem volt túl megterhelő, este ötre kellett bemennie a raktárba és éjfélkor már ágyban volt. Hamar beleszokott az új melóba, szinte gépiesen járt a keze, a harmadik napon már túlteljesítette a normát. Másnap cetlit talált az asztalán, hogy egy órával megnyúlt a program, mert sok az eszkimó és kevés a fóka (vagyis rendelő versus idő). A furcsa csak az volt, hogy 11-kor kiürült a raktár, s rá kellett jönnie, hogy ő az egyetlen túlórázó. De gépiesen végezte tovább a dolgát. Ha a többiek kibírtak nyolc órát, ő is kibír hetet. Éjfél előtt épp szedelőzködött, mikor hirtelen felbukkant a Tulaj, csak úgy a semmiből, nem hallszott se ajtócsattanás, se sarokkopogás. Megállt előtte valami szemtelen, magabiztos vigyorral, mintha azt mondaná, neki van ideje, kivár, a végén úgy is minden az ő javára dől el. Lány hozzávágta a kis műbőr hátizsákját és a szemébe üvöltötte: NEM!
Aztán kirohant az utcára. Gyalog vágott neki a városnak, nem volt türelme villamosra várni. (Éjfél után már csak óránként járnak.) Miközben sebesen aprózott a kihalt utcákon, egyetlen kérdés nyaggatta: ezek szerint az összes többi lány ( első, plusz második váltás), akik maradtak, akik még mindig ebben a raktárban csomagolják a szaloncukrot, három nap után mind lepengették neki a „kamatot”? Mert egy valami tutira világos: Tulaj az a fajta fószer, aki nem az ember szép szeméért osztogatja a munkahelyeket. Azokat valami plusszal ki kell érdemelni, mert csomagolni ugye, azt mindenki tud. Behívja Mariska nénit az utcáról és az pont úgy csomagol, mint ő, a Lány. Szóval nem elég, hogy a befektetett euróezreket busásan megtérítik neki a munkások, hanem még „kamatot” is gombol le róluk. Mindenkiről amit és amennyit csak lehet. Észre sem veszi, hogy közben emberből bankká változott, kőhideg intézménnyé, aki csak az árfolyamra meg a havi mérlegre figyel s akkor boldog, ha körmén fennakad valami plusz. Mégis vannak széplelkek, akik az ilyen frátereket is mentegetni próbálják: t.i. nem tehetnek róla, hogy épp ilyenek. Kevés jóindulattal úgy is felfoghatnánk, hogy génjeik áldozatai, azok működtetik bennük a kőhideg intézményt.