Régenvoltra emlékezem.
Egy átvirrasztott éjszakán,
amikor késett a hajnal,
és a hazug órák megszűntek ketyegni,
hangjuk fennakadt a csillagokban,
s mutatóik légbe kapaszkodtak,
mint halott felpattanó szemhéja,
elhatároztam, hogy elégetem álarcaimat.
Sorra vetettem tűzbe
az alázatosat, a gőgöst,
a szemérmest, a bátort,
a tudálékosát, a bohócot,
az öregurast, a mindegy-milyent,
hogy végre magam lehessek.

Közben egyre fogyott az erőm,
és holdfény-halovány lettem.
Az utolsónál térdem is megroggyant.
Akkor döbbentem rá, ha ezt is levetem,
már nem leszek önmagam.

Kénytelen voltam
lassú szertartásossággal,
szinte méltósággal,
a tűzből kimenteni az álarcaimat,
mások által rám aggatott,
de önként vállalt,
jelmezeimet.

Azóta minden álarcom,
tűznyoma forradásosan,
de némileg felfedi
való arcomat.
Azóta létezem.

2020.02.14.