Oláh István: Állkapocs-filozófia
Hogy miért kedvelem ezt a várost, most rögtön elmondom, bár tudom, ez itt nem a reklám és nem egy vallomás helye.
Hát például ezért: az egyik fogorvosi rendelő nyitott ablaka alatt ellépdelve hallom, már megint fütyörésznek. Ez meg miért érdekes? Hát mert tegnap is fütyültek, tegnapelőtt is. Hogy aztán én is fütyülésre fogjam, amiből egyből mindent megértettem. Dióhéjra haraptam az ünnepi bejgliben, letörött a fogam. Régi jó (és gyávaságra valló) szokás szerint húztam ameddig lehetett, de csak el kellett mennem a fogorvoshoz, akinek az ablaka előtt naponta eljártam addig is nagy lazán.
Bent aztán megkérdeztem, mire fel ez a fütyörészés. Azt mondja, mindjárt megtudom, csak épp beadja a zsibbasztót. Amikor megvolt, rá három percre megkérdi, no lám, tudok-e fütyülni, próbáljam meg! Még egész jól ment, de újabb öt perc múlva már mintha a kását fújtam volna, bárhogy erőlködtem, hang semmi.
Kész, bezsibbadt, lássunk hozzá. Azóta nem kell találgatnom sem okot, sem pedig következményt. Egyszer, ha sok időm lesz, belevághatnék egy állkapocs-szociológiai felmérésbe. Kinek milyen dallam elfütyüléséhez van kedve a panaszától, illetve a lyukas fog állapotától függően. Egyúttal azt is statisztikázni lehetne, miben és mennyiben befolyásolja az iskolázottsági szint a dallamválasztást. Továbbá az is felmérésre vár, hogy van-e vagy nincs kölcsönhatás a munkahely és a repertoár között. Egyáltalán nem nehéz elképzelnem, hogy egy zergetollas férfiú a weberi bűvös vadász dallamára hangol az injekciót követő percekben, önérzetes székely pedig a Nabuccóból a rabok dalát fújja, furcsamód nem először a rendszerváltozás óta. Vagy hogy az egyik szemem sír, a másik sem nevet. Változatlanul nyugatimádó barátunk pedig Carl Orff Carmina Burana-ját fütyüli és nem a Székely fonót. Olyasmi ez, mint a tiszta forrás és a kóla párharca, és mindenki tudja, ki vagy mi győz. Aztán ha szerencsénk van, megjelenik a politika, is, ami különben elmaradhatatlan, mint a nyári villámlástól a dörgés. Oly távol, messze van hazám, fütyüli a fogfájós politikus, és ebből tudni lehet, ő az, aki minden elvándorlást ellenez. Mert így, hiányunkkal néptelenedik el a szülőföld. (Most tőle idéztem, egyik beszédéből.) Tessék itthon ülni és felvirágoztatni Székelyföldet! Azt viszont elfelejti hozzátenni, hogy itt a legkisebbek a fizetések, és erre neki sincs alternatívája. Hogy itt jobb legyen az élet. Szeressük egymást, gyerekek, hangzik fel ebben a pillanatban egy másik rokonszenves dallam, ja persze, mi mindig választunk, mit számít, ha négy éven át a nagy közöny vagy kutya-macska barátság dúl a választók és a választottak között, annál inkább szeretnünk kell egymást…
Nem véletlenül mondják, hogy a dalban minden benne van. Néha csak egy rokonszenves fogorvos kell, hogy mindez a mindennapokban is érvényesüljön. De egyszer csak elhallgat a nóta – mondja rosszat sejtetően az érzékeny lelkű ember. Majd ha annyira megfogyatkozunk, hogy… – Sokkal hamarabb – mondom erre én. Amikor egy koppanás a zománcozott tálkában, és magad is látod, kihúzták a zápfogad.