Költők az árnyékos oldalról: Fábián Sándor
1.
„Életének 82. évében rövid betegség után, [2018] június 17-én Nagyváradon elhunyt Fábián Sándor költő, műfordító, a váradi irodalmi élet doyenje.
Fábián Sándor 1937. június 16-án született Nagyszalontán. A nagyváradi klasszikus líceumban érettségizett, majd a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben (MOGYE) szerzett általános orvosi oklevelet. 1962 és 1966 között Sarmaságon bányaorvos, 1966 őszétől nyugdíjba vonulásáig Nagyváradon üzemorvos. 1990-től alapító szerkesztője a Kelet-Nyugat hetilapnak (később folyóirat), az egyetlen munkatárs, aki a lap 1996-os megszűnéséig valamennyi szám elkészítésében közreműködött.
Első kötete, a Nehéz szépség 1964-ben jelent meg a bukaresti Irodalmi kiadónál, a Forrás sorozatban. Előszót az idősebb pályatárs, az ugyancsak dél-bihari születésű Tóth István írt a könyvhöz, többek közt úgy fogalmazva: »Lászlóffy Aladár robbanó dinamikája, Szilágyi Domokos lázas önmaga-keresése, Jancsik Pál belső izzása mellett valami páratlan józanságot képvisel ez a racionális költészet.«”
(Szűcs László: Búcsú Fábián Sándortól. A megemlékezés teljes szövege a Költők az ányékos oldalról c. honlapon található)
2.
Fábián Sándor: Góliát habozása
Nem is volt olyan tohonyán buta
Abhdúl-fia Góliát, hisz a párbaj
előtti félórában így szólt –
– morgott mély hangján szerecsen társának:
„A túlnagy hűhó, erőm dicsérése,
fitogtatása óriás-voltomnak,
meg ez a sok-sok vak hit bennetek,
hogy csak a mi nagy népünk győzhet,
hogy két ujjal ölöm meg Dávidot
és sarum talpa játszva félresepri
az égőszemű vakbuzgókat,
szavamra, hogy Istenük jó szolgáit —
habozóvá tesz mindent, szerecsen.
Mert gyenge, ki üresen önhitt
és gyáva is, mert hős bajvívót választ,
aki majd öl, üt, tipor s ő tapsolhat:
maga is kiválóbb az ellenfélnél!
Érted, szerecsen? Én küzdök meg s győzvén
győzelmem nem is saját mámorom lesz,
hanem az övék: mely kiváló nemzet
fiai mind, hisz én, én — ők leszek,
tükreik testem arányát mutatják
szemeiknek, ha önmagukra néznek
s majd ordibálják: — Jogkérő zsidó
ne maradjon e tájon, fussanak,
mert ez itt csak és csak filiszteus-föld!
Az ügyes kezű, jól kereskedő,
előrelátó, hajnaltól napestig
dolgozni képes kicsiny népség elvész,
s meglátod, hogy egy szűk éven belül
korgó bendőkkel, másoktól megvetve
ébredünk rá, hogy nem is volt rossz együtt!”
Így morgolódott Góliát, majd indult.
Tüdejét leleszívta levegővel,
óriás testét vasvértek növelték,
s a filiszteus-hurrázásban úgy tűnt,
hogy mozgó szája Dávidot
gyalázza-szidja mocskolódva.
Aminthogy — másnak szánva — igaz is volt
a káromkodás: mire ez a cécó?
S az a kis ember… „— Níjjed mán, közel gyün!’
Nevetni való!… Bőrparittyát forgat…
(Később a futó filiszteusok
önszervezésre képtelen, zavargó,
munkája lusta, szép-nyugvásra durva,
örök-ricsajos serege
egy parancsot még rendben végrehajtott:
lefejezte a szerecsent,
ki Góliát emlékét meggyalázta,
a Nagy Vértanút habozónak mondva.)
1992. november
3.
„A nádtestű, tökéletes mérnöki pontossággal megszerkesztett papírsárkányt látom magam előtt, amit papa készített. Nádszálra a Körös partján tett szert, a többi „alkatrész” a ház körül került elő. Gyermekszemmel hatalmas titoknak számított, hogyan fog majd életre kelni. Nem hiába lett – számomra legalábbis – tökéletes a műve.
Gondolatban is sokat foglalkoztatta a papírsárkány, több versében is fel-felbukkanó játékszer.
„Mennykóstoló nád szálaim,
színes papírsárkányaim
mind elporladtatok.
Ó-nyarak, régi őszök: álmaim
emlékeztetnek rátok s itt-amott
a fecskeszárny-nyomok.
Mandi fiam, Jutka lányom
tartották madzag-kantáron
az egész széles kék eget.
Mert Isten szele szépen ráterelte
a papírsárkányt egy-egy égszeletre
s gyermeklelket is röptetett.”
(Lélek-röptetés)
A nyolcvanas évek egyik szeles őszi napján eregettük először sárkányunkat. A Körös-parton úszott egyre feljebb a tömbházak magasságát is megszégyenítve. Annyira felmerészkedett, hogy apró fekete muslicának látszott.
Papa át akarta adni nekem a zsineget, amin röptettük. „Még te is felemelkedsz a levegőbe a huszonöt kilóddal, kereshetlek, a világűrben talállak meg, inkább tartom én!” – nevetett.” (Részlet Fábián Judit Apám, Fábián Sándor c. emlékező írásából. Teljes szöveg a Költők az árnyékos oldalról c. honlapon)
Pusztai Péter rajza