Őszintén bevallom (bár kizárólag csak magamnak), hogy most már bánom az egészet. Konkrétan azt, hogy ezelőtt hatvanegy éve kivettem pólyás húgomat az égő ágyból. És ha már kivettem, nem hagytam ott a padlón, hogy megfulladjon a füstben. Na jó, kicsit azért még ott hagytam, mert öt évesen nem volt elég erőm a hat kilós csecsemőt kicipelni a friss levegőre. Megijedtem, és kiszaladtam anyámért a kertbe, ahol az egész család gyomlálta a répát. Ha akkor nem szólok anyámnak, vagy kicsit hamarabb lángra kapnak a bútorok meg a padló, nem lenne most ez a nebántsvirág az ország egyik legünnepeltebb műszésznője, akit egész életében mindenki a tenyerén hordozott. Hiszen már akkor, csecsemő korában is folyton csak vele kellett foglalkozni, mert hektikásan született, rengeteget sírt a szerencsétlenje s éjjel-nappal ölben kellett őt csucsujgatni, hogy pár órácskára nyugta legyen tőle a családnak. Aztán később minden évben tengerre, fürdőkre, sőt külföldi kezelésekre vitték, míg mi, a többiek, valamelyik rokonnál tengődtünk. Csak azt akarom mondani, ha akkor anyám nem rohan olyan lelke szakadtával, hogy kimentse a tűzből, most nem tapsolna neki egy teremnyi bamba „műértő”, s én sem ücsörögnék a színház bejáratánál, ahova ő protezsált be jegykezelőnek s nem kellene hordanom az ő kimustrált holmiját, mert soha nem tellett nekem egy valamire való cuccra.
A tűzeset után számtalanszor elgondoltam (persze csak magamban, mert ugyan kinek lehetne bevallani ilyen morbid indulatot egy édes testvér iránt), mennyire másképp alakult volna az életem, ha akkor húgommal „történik valami”, vagy egyáltalán meg sem születik. Nem kellett volna minden előadás alatt az ajtórésen át bámulnom őt, miként hajladozik, fogadja a hatalmas virágcsokrokat, int csókot a közönségnek, az pedig úgy tapsol hosszasan, kitartóan, mintha maga a megtestesült Madonna landolt volna a színpadon. Senki sem tudja elképzelni, milyen kínokat álltam ki a tapsok miatt. Mintha minden tenyér a tarkómon, az arcomon, az én ványadt horpaszomon csattant volna. De hogyan tudtam volna mindezt öt évesen előrelátni? Fel lehet-e egyáltalán mérni, mit hozhat az ember életébe egy nyápic újszülött?