Február 13-án ünnepeltük a Rádió Világnapját. Az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete, az UNESCO, 2012-ben, spanyol javaslat nyomán döntött úgy, hogy a rádiónak, mint a világ legelterjedtebb tömegkommunikációs eszközének is legyen egy napja, és hosszas tanácskozás után a különböző országok küldöttei arra jutottak, hogy ez éppen február 13-ra essen, mivel az anyaszervezet, az ENSZ 1946-ban éppen ezen a napon indította el önálló, több nyelvű, rádiós műsorszórását.
Hogy az ENSZ-rádióval azóta mi történt, azt nem tudom, de azt igen, hogy a rádió gyermekkorom első, nagy varázsszemes készülékétől a ma zsebrevágott mobiltelefonomig, amellyel bárhonnan a világból bármiféle rádióadást hallgathatok, igazi és örök szerelmem maradt. A rádiót mindig úgy éreztem, mint egy kitárt kaput országra-világra, amelyet a hatalom akkor sem tudott bezárni, amikor nagyon de nagyon akarta, és bármiféle pénzügyi vagy hatalmi szóval ma sem tud teljes mértékben megszelídíteni, mert ha maga alá is gyűr néhány állomást, rögtön jelentkeznek újabbak, amelyek kiállnak a szólásszabadság és az emberi gondolkodás önállósága, méltósága mellett. Maga a rádiózás azonban időközben alaposan megváltozott. Műszakilag az egykori nagy elektroncsövektől a mikrochipek világába lépett és a közvetítés közege is hihetetlen átalakulásokon ment át. Az analóg rádióhullámok ritkábban hosszú, gyakrabban középhullámon, erősítő antennákon át ugyan még mindig eljutnak hozzánk, akárcsak az ionoszféráról visszaverődő rövidhullámok, amelyek egykor a Nyugatot hozták el Közép- és Kelet-Európába, de az ultrarövid hullámok használata és a digitalizáció, majd a világháló mindent megváltoztatott és egész egyszerűen határok és korlátok nélkülivé tette a rádióhallgatást.
Ha manapság valamiféle rendszert szeretnénk teremteni ebben az egész Földet beborító rádiószférában, nem tekinthetünk el két alapvető megosztásról: az egyikbe az országos költségvetésekből vagy kötelező előfizetési díjakból működő közszolgálati adók tartoznak, amelyeknek tárgyilagos és kulturális értékközvetítő szerepük az elsődleges, a másikba pedig a kereskedelmi rádiók, amelyek – különösképpen a helyi adók – olykor adott közszolgálati szerepet is felvállalnak, de alapjában véve a reklámpiacból szeretnének megélni. Mindkét jelleg meghatározza a stílust és a tartalmat. Amíg az egyik a klasszikus rádiós műfajok vonalán halad, addig a másik mindegyre újabb meg újabb műsormegoldásokkal próbálja magához csalogatni a hallgatókat és rendkívül gyorsan szakosodik. Ez különösképpen a zenei adókon vehető észre, hiszen manapság nem csak az úgymond könnyűzenei műfajok bomlanak le a különböző változatokra, stílusokra, és évek közé szorított időszakokra, hanem maga a rádiókban közvetített szimfonikus zene is olyannyira szertetágazik, hogy léteznek adók, amelyek a nap huszonnégy órájában csak Vivaldi vagy csak Mozart muzsikát közvetítenek. És azután ott vannak azok a világhálós, úgynevezett streamelési és podcast lehetőségek, amelyek segítségével gyakorlatilag bárkiből lehet rádióriporter vagy rádiós tartalomgyártó, ha van egy jobb számítógépe, vagy okostelefonja és kedve van a beszédre, a csevegésre. Kétségtelen, a rádiózás a bőség zavarával küzd, akárcsak a huszonegyedik század egész információs társadalma. A hallgató pedig nem tehet mást, minthogy a saját fülére, pontosabban a saját fejére, gondolkodásmódjára, ízlésére támaszkodjon, hogy ebből a megszámlálhatatlan kínálatból kiválassza mindazt, amit hitelesnek, megbízhatónak, egyáltalán magához közelinek tart. Persze, ez nem könnyű, de még mindig sokkal jobb, mintha egyetlen vezérhanghoz kellene igazítanunk az életünket.

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adás, Vélemény-rovat, 2020. február 14.