Minden folyóvíz nagy tavakba vágyik,
minden talmi zúzmara sárba kerül.
Csak a beteg ember hanyatlik ágynak,
a lélek belőle szinte menekül.

Ember voltomat én hazudom másnak.
Dombhátra kiülök, hol elhal a szél.
Lázas álmomban jonhaim feltárom,
a semmiből kések rohannak felém.

Véletlenek már nem úsznak felettünk,
tollasodnak már kékajkú angyalok,
s rondót járnak a föld űzött szívében.
Végtelen ezüst dér szisszent: még vagyok!

A hold alatt szánút halad az égen,
Fénybeöltözött suhan rajta szánon.
Tél szájában lassan megleljük helyünk.
Kőorgonák búgnak. Hiába szánom.

Csillagközi lombok zizzennek békét,
s életem delén túl a sorsom megint.
Mégis holdudvar magányába zárom
a megtérő tékozló fiút megint.

2020.02.15.