Okos, találó idézeteket, gondolatokat csipegetni nagy elődök írásaiból – nem utolsó dolog. Olyan, mintha kincseket találnánk a földben, elásva.
Juhász Gyula költő volt, de nem csak versben nyilatkozott meg. Újságírói munkája nyomán sok érvényes megfigyelést, elemzést, kritikát vetett papírra. Nevéhez fűződik a Szakállszárító mint irodalmi műfaj meghonosítása: ugyanezzel a címmel 1925 májusától 1929 januárjáig rovatot jegyzett Szeged nevezetes lapjában, a Délmagyarországban. 1924-ben verset is írt Szakállszárító címmel, melynek első soraiból kitetszik, mi a szándéka e cím alatt tálalt aforizmáival:

Az öreg gazda ül a ház előtt
És nézi, hogy a nap mint áldozik.
Pipál, nem moccan. Az idő is áll
Egy pillantásra, ha meglátja őt.
Az évek hóval födik el fejét
És barázdákkal barna homlokát.
Ő csak pipál, nem moccan. Tehenek
Tarka csapata baktat az úton.
Elbődül egy, talán a fűre gondol,
Mely benne már tej, kisdedek bora.
A másik mélabúsan visszanéz
A rétre, hol ma boldogan delelt.
A sárga, fehér, fekete sereg
Szép lassan, lassan eltűnik a zöld
És barna kiskapukban. Az öreg
Tovább pipál, nem moccan és a nap
Már bíbort sző a lila föllegekbe.
Elnézem vaksi, ideges szememmel
Ez öreget, e tiszta, mély nyugalmat,
Melynek napáldozatja csupa csönd
És béke. Pipafüstje égbe száll
És gondolatja már a föld alatt jár.”

Tévedések elkerülése végett, azért, amikor megindítja napi aforizma-rovatát, siet leszögezni: „Termékeny makói magányomban két vers között vetettem papírra őket, némelyik aktuális, némelyik örökké aktuális… Egy író véleményei és vallomásai mind rövid, akár a sóhajtás és kicsi, mint a bors.” Ezek mellett, a zsák aljára érve, kritikáiból, publicisztikai feljegyzéseiből is válogatunk majd bölcs tanulságokat, írói-költői megfigyeléseket a világról és a korról, amelyben Juhász Gyula élt. (CsG)