Cilike még most, a ballagási menetben is utolsók között kullogott, mint a négy év alatt mindig. Utolsó padban ült, egymagában, mert huszonhárman voltak az osztályban, neki már nem jutott társ.A csoportképeken is mindig az utolsó sorból kandikált elő, néha csak a feje búbja, vagy a fél arca látszott ki az előtte állók mögül. De ő ezt már megszokta.
Itt van ez a tényleg egyedi és megismételhetetlen pillanata a életének, amikor mindenki ünnepélyesen mosolyog, virágcsokrokat szorongat és furcsa, megilletődött hangon búcsúzkodik, mintha holnap a huszonhárom eddigi serdülő iugyanannyi hajóra szállna fel és más-más irányban végképp eltűnne a láthatáron. Csakhogy akkor ő még nem is fogta fel ennek a hasonlatnak a lényegét, vagyis azt, hogy holnaptól már semmi sem történik velük úgy, ahogyan eddig: nem özönlenek be reggel egymást túlkiabálva az osztályba, nem ül be senki a padba, nem súgnak feleltetés közben és nem hallszik idegesítően az a bizonyos légyzümmögés, miközben a tanár lapozgatja a naplót. Cilike most csak erre a pillanatra összpontosított: a halk csengettyűzésre, a kezében vöröslő rózsákra és az új magassarkú cipőjére. Tudta, hogy ez olyan pillanat, melyben benne van az annyit várt és álmodott választás szabadsága. Végre ő döntheti el,, merre megy, mivé válik és milyen életet akar magának. Megmaradhat szürke, jelentéktelen verébnek, aki mindig is volt, de kitörhet ebből a szerepből s olyan kvalitásokat villogtat meg a világ előtt, melyekről eddig senki sem tudott, sőt ő is csak sejtette lappangásukat, de soha sem tette őket próbára. Bárki lehet ezután: orvos, színművész, lelkész, vagy éppen énekesnő, mint a kis Edith Piaf, aki úgyszólván titkos példaképe volt. Évekkel ezelőtt olvasta a sztár életrajzát a neten s azóta mintha egy láthatatlan kéz vezetné: bátrabban lépdelt az utcán, hangsúlyosabban beszélt, többet mosolygott. Piaf volt számára az élő példa arra, hogy a legsilányabb sorsból, a legcsekélyebb eséllyel is ki lehet törni, ha az ember tehetséget és kellő akaraterőt érez magában.
Ez a gondolat felvillanyozta Cilikét. Apró madárarca kipirult, szinte röpülni lett volna kedve a mai napon kitárulkozó nagybetűs Élet felé. Egyedül lépett le a járdáról. A sárga Volkswagen sofőrje már nem tudott időben fékezni. Cilike és tűzpiros rózsacsokra ott feküdt a kerekek alatt, mintha a végzet kívánta volna örökre lepréselni és emlékül megőrizni bennük ezt a napot, amikor még minden lehetőség olyan egyszerűnek és korlátlannak tűnt.