Nagy csattanás hallatszott, a járdán az emberek mind a kávézó felé néztek, néhányan meg is álltak. A teraszon az egymásba rakott, fehér műanyag székek szétcsúszva hevertek, fehér köpenyes pincérlány szaladt ki bentről, karját széttárva nézett szét, és kacagott. Idősebb, szakállas férfi lépett melléje, és elkezdték visszarakni a székeket. Megszólalt egy telefon. Mazsola kis táskájából előkotorta a készüléket.
– Igen, igen – bólogatott. Megállt a járda szélén.
– Egy jó óra múlva, a szobor mellett, a kávézóban… Jó, rendben. A szokott helyen…
Visszatette a táskába a telefont, és elindult visszafelé. A kávézóban egyetlen üres asztal volt, a sarokban. Leült, kabátját a szék karjára terítette, cigarettát és jegyzetfüzetet vett elő. Amíg a tollat előkerítette, rövid szoknyás, sápadt arcú pincérlány cserélte ki a hamuzót.
– Egy kávét ásványvízzel – mondta Mazsola, aztán írni kezdett egy üres lapra. Kihozták a kávét, majd az ásványvizet is. Magas, vékony fiatalember nyitott be, szétnézett, aztán Mazsola asztalához tartott.
– Rég jöttél?
– Csak most. Még dolgom volt közben.
– Ide figyelj – nézett szét a fiatalember, mielőtt leült volna. – Hoztam neked valami érdekeset.
Kis dobozt vett elő, az asztalra tette, Mazsolát nézte.
– Hozhatok valamit? – állt meg a pincérnő az asztalnál.
– Kávét – mondta a fiatalember, oda se nézve.
Mazsola elvette a dobozt, forgatta a kezében. Egy karórát vett ki belőle, nézegette egy darabig.
– Szép – tette az asztalra. – Csak ez az izé… kicsit ízléstelen ez a műanyag rajta. Rendes szíjat kellett volna…
– Ide figyelj! Ez egészen más lesz… tudod, még dolgoznak rajta. Tetszik?
– Eladó?
– Hogy is mondjam…
– Mennyi az ára?
– Nincsen ára.
– Hogyhogy? – nézett fel Mazsola. – Reklám?
– Nézd meg jobban. Nem rendes óra.
– Akkor meg mire jó?
A fiatalember az asztal fölé hajolt. Kezébe vette az órát.
– Látod ezt itt, a közepén? Mintha két számlapja lenne.
– Igen, látom. Tíztől száztízig van számozva, és van egy kis, vastag mutatója.
– Na látod, ez a lényeg. Ettől olyan drága. Szóval nem is eladó tulajdonképpen. Most tesztelik. Annyi az ára… valójában ki se tudnám számítani, inkább az eszmei értéke… Kipróbálod?
– Mit kell rajta kipróbálni?
– Ez egy találmány. Ilyent még nem is hallottál.
A fiatalember kiegyenesedett, és Mazsola kezébe adta az órát.
– Ez olyan… szabadságizé.
– Micsoda?
– Ez a másik beosztás mutatja a szabadságot.
– Na jó, most már elég. Van egy jó hét április elsejéig, elnézted a naptárt.
– Ide figyelj… ez még tulajdonképpen titok… teljesen új felfedezés. Ha a kezeden hordod, méri a szabadságot. Hogy az illető mennyire szabad. Most tesztelik. Még dolgoznak rajta, digitális kijelzője lesz. Három hónapra a tiéd lehet.
Mazsola kortyolt a kávéból, és maga elé nézett.
– Mi vagyok én, kísérleti nyúl?
– Más örülne ennek, te pedig… Része lehetsz egy csodálatos felfedezésnek. Fel tudod fogni? Csak néhány megbízható ember láthatja. Na, benne vagy?
– Miben?
– Három hónapra odakapod, aztán egy jelentést kell írni róla. Arról, ahogy működik. Néha megnézed, aztán felírod, hogy a valóságot mutatja-e. Állandóan hordani kell, ahogy fölteszed, pár óra múlva már rendesen működik.
– És mi szerint mutatja? Szenzoros? A bőrről, vagy a vérnyomás?
– Ez titok. Én sem tudom. Szerintem ez a lényege az egésznek. Az óra csak álca, hogy bármikor ránézhess, mintha az órát néznéd. Messziről észre sem vehető, mi az. Na, rendben?
– Jó, rendben.
– Ennyi az egész? Semmi lelkesedés, ujjongás? Gondolj csak bele, megváltoztathat ez mindent, hát eddig ki gondolt ilyesmire? Szóval hogy tudd, hogyan is állsz a szabadsággal… Van leírás is vele, abban minden benne van részletesen – húzott elő egy összehajtogatott nyomtatványt a belső zsebéből. – Ezért az ízléstelen műanyagért pedig ne aggódj, más lesz. Azért műanyag, hogy lehessen fertőtleníteni. Különben vízálló, lehet vele fürdeni, meg minden, hogy ne kelljen letenned.
Mazsola visszatette az órát a dobozba, és a táskájába dugta, a papírral együtt. Rágyújtott, és azon gondolkodott, mi is a szabadság valójában?
A következő napokban mindegyre rápillantott az órára, de az mindig középértéket jelzett, negyven-ötvenet. A könyvtárban oldalakat jegyzetelt délutánonként a szabadság fogalmáról, a lexikonok után tanulmányköteteket böngészett. Minden napról lelkiismeretesen jegyzetelt, figyelte az aznapi legkisebb és legnagyobb értékeket. Csalás az egész, csak bolondítják az embert – írta le egy este. Aztán reggel, amikor munkába menet sorban állt a kis üzletben kifliért meg cigarettáért, észrevette, hogy a mutató a húszas szám mellett van… Sietett is, nehogy elkéssen, hát köszönés nélkül ment ki. A nagy hídnál megállt, a sáros vizet nézte, rákönyökölt a karfára. Kabátja ujja felcsúszott, kilátszott az óra. Még öt perc, nézte, hát a kis mutató nyolcvan és kilencven között állt. Nagyot szusszant. A cigitől kellene megszabadulni – gondolta. Hogy szabad legyek.
Nem is gyújtott rá egész délelőtt. A mutató visszaállt a megszokott helyre, és aznap nem mozdult semerre, akárhányszor is nézte.
Nem értem – írta a papírra aznap. Felhívta a barátját, de eszébe jutott, neki kell eldöntenie, igazat jelez-e ez a szabadságizé… Mert hétvégeken sem mutatott nagyobb értékeket, mint máskor. Az jutott eszébe, vajon börtönbe zárt embereket is bevontak a tesztelésbe? Nekik is állandó értéket mutat? Miért nem nullától kezdték a számozást?
Március utolsó napjaiban mintha visszatért volna a tél, erős szél fújt, egyik reggelre a közeli hegyek tetejét belepte a hó. Délután a közeli kisvárosba utazott, fotós barátai munkáiból nyílt kiállítás. Ahogy nézegette a tornácos házakról, csordahajtásról, vidám tekintetű emberekről kinagyított képeket, észrevette, hogy a mutató jóval többet jelez, mint szokott. A műélvezet szabadsága lenne? – törte a fejét, közben elszalasztotta a megnyitóbeszéd lényegét is, mégis boldogan, mosolyogva ment ki a teremből. A délutáni autóbuszt elkéste, órákig várt alkalmira a szélben, átfázott, estefelé a szabadságmutató a harmincas alá került, pedig akkor már egy meleg autóban haladt hazafelé. Másnap rosszkedvűen ébredt, köhögött. Délelőtt pedig besütött a nap az irodájuk ablakán. Mintha megújult volna a város aznap. Délben szokatlan nyüzsgést tapasztalt az utcákon, melege volt a vastag kabátban. A főtéren, az útkereszteződésnél átment a piroson. A mutató észrevétlenül lassan hatvan fölé emelkedett. Másnap kétszer is átkelt asz utcán, a mutató minden alkalommal elmozdult. Hát ez is szabadság? Ha kilépünk a megszokott keretből, és apró szabálytalanságokkal színesítjük a napot?
A jó idő tartósnak bizonyult, előkerültek a kivágott blúzok és a rövid szoknyák, ám a hűlése nem akart elmúlni. Este gyógyszert vett be, és teleette magát nápolyi szelettel. Igencsak meglepődött, amikor a mutató újból fölfelé araszolt. Lassan, de biztosan. Eltelt egy óra is, mire visszaállt szokott helyére. Ezt is följegyezte.
Pár nap múlva egy érdekesnek ígérkező tudományos előadásra ült be. Jó óra is eltelt, és nem akart vége lenni, Mazsola megunta, melege volt a vastag pulóverben, aztán kiosont és beült egy kávézóba. Nyolcvan! Kilencven! Mi történik? Sose gondolta volna, hogy a megkönnyebbülés ilyen szoros kapcsolatban van a szabadság érzésével. Megivott egy kávét, aztán sétált a városban.
Másnap szándékosan elkésett a munkából, bár nem fűzött nagy reményeket ehhez a helyzethez. Mégis elmozdult a mutató: egyszer kisebb, aztán nagyobb értéket olvasott le Mazsola, bár a sorrendet fordítva várta. Délután, ahogy hazaért, még ebéd előtt előszedte jegyzeteit, és leírta: előre kiszámított helyzetekben is működik a szabadságizé. Azzal nem volt tisztában, hogyan lehetne határt vonni maga a szabadság és a szabadság érzete között? Vagy a kettő ugyanaz a műszer számára? Akkor meg hogyan méri? Újból elolvasta a használati utasítást, ám ott a szabadság érzetéről egyetlen szó sem esett…
Már a reggelek nem voltak olyan hűvösek, délben pedig rövid ujjú inges fiatalokat látott az utcán. Olyan május-hangulata lett a városnak már… Csupán azt bánta, hogy nem kószálhat kedvére, vigyáznia kellett még magára, a köhögése sem múlt el egészen.
Hét végén részt kell venniük egy rendezvényen, derült ki, bár semmi kedve nem volt hosszúra nyújtott díszbeszédeket hallgatni. Ez lenne szombatra, vasárnap pedig környezetvédelmi témájú tanácskozás, ez még érdekelte, este színházi előadás. Idegen szerző, ismeretlen darab, semmit se tud róla. Meg aztán mindenki díszbe öltözik, fényesek és illatosak a nők, mosolygósak a férfiak, és ha a darab nem tetszik, ki se lehet jönni. Ráadásul köhög is még… Nem fűlt a foga az egészhez, mégis illik ott lenni. Kész időpocsékolás, és éppen most, amikor sétálni is lehetne az erdőben ez idő alatt, de hát mit tegyen, igencsak átlátszó ok, ha betegségére hivatkozik. Ezek a gondolatok töltötték be napjait, a mutató három napja mintha odaragadt volna.
Péntek délután a városban nagyokat sétált, élvezte a napfényt, figyelte a vidám embereket. A kóbor kutyák a járda szélén süttették magukat a nappal, egy-egy kirakatot éppen átrendeztek. Késő délután egy régi ismerősével sört ittak, már késő volt, mire hazaért, az ebéd beillett vacsorának is. Csaknem éjfélig olvasott, bár szemei égtek, és nehéznek érezte a fejét. Előkereste a lázmérőt, sokáig szorongatta hóna alatt. Láznak nem sok – pislogott a fényes higanyszálra, aztán teát főzött. Amíg a forró mentateát kortyolgatta, eldöntötte: nem megy sehova másnap, és nem magyarázkodik senkinek. Később megleste a mutatót: nyolcvan. Felírta magának: a tervek, ennélfogva a képzelet szintjén is méri a szabadságot.
Nem sietett a felkeléssel reggel, kikészített ruháit visszaakasztotta a szekrénybe, evett, sepregetett, kiment a piacra krumpliért, zöldségért. Jövet beült egy cukrászdába, kávét ivott meg ásványvizet, és amíg a piacról hazatérő szatyros asszonyokat figyelte, eldöntötte, még ebéd előtt kimegy az erdőbe.
Úgy is lett. A telefon mellé írószert és papírt tett zsebébe, cigarettát nem. A nap melegítette hátát a vékony kabátban is, amíg kiért a domb aljába. Leült, fütyörészve bámulta a várost. Kopasz, nem is kopár – mosolygott saját ötletén. Aztán bement az erdőbe, kimászott a tetőig, egy kis tisztásig. Fújt a szél – talán attól, vagy valami mástól fájni kezdett a foga. Leült, tenyerét arcára tette, hogy melegítse, mégsem szűnt a fájdalom. Kiült a napra, feltartott arcát a fénynek kitárva, de az sem használt, egyre jobban fájt.
Százon felül mutatott a műszer. Mazsola először nem hitte, hát ez hogyan lehet? Fogfájással?! Várt még, pedig egyre türelmetlenebbé lett. A mutató nem mozdult.
Hazugság, csalás! – gondolta. Hát ez a szabadság? Vagy hát ez is? Azért jött ide, hogy írjon, nem pedig morogni, békétlenkedni, aztán mégis mi lett belőle? Felugrott, és nagy léptekkel megindult befelé. Szinte szaladt, percekig. Megállt pihenni, és újból az órára nézett. Még többet mutat, mint az előbb. A fájdalom nem szűnt. Lerántotta karjáról a műszert, és jó messzire eldobta. Ez a szabadság! Vagyis hát… ki tudja igazán most már?

Forrás: Idegenek között. Novellák. 2020