A vízözönről kezdtünk el beszélgetni. Azt mondja az illető, már az is lehet, százmillión látták, és a tömeg csak nő. Két malomban őrlünk, hát persze, ő Leonardo DiCaprio filmjére hivatkozott, hogy a világhálón is megnézhetem ingyen. Az Oscar-díjas hősszerelmes, akit főleg a Titanicból ismer a világ, néhány évvel ezelőtt dokufilmjében a Föld megmentésére kereste a megoldást.

Nem lehet rossz, és tán valami új is van benne, ha már ennyien nézik. Amikor ezt mondtam, még nem lehetett Greta Thunbergről hallani, azután annál többet. A klímaváltozásról, annak közeli és távolibb hatásairól (ha van egyáltalán távlata jövőnknek) nagy emberekkel beszélgetett DiCaprio, volt USA-elnökökkel, világhírű szakemberekkel, magával a pápával is.
Én viszont a marosvásárhelyi színház történetének egyik legjobb produkciójára gondoltam, amit most már több mint ötven évvel ezelőtt mutattak be, Harag György rendezésében. Annak idején rengeteget foglalkozott a kritika, a sajtó az előadással, e nagy rendezőnk munkájával, és magával a darabbal, amit az agyonhallgatott, lesajnált Nagy István írt. A kolozsvári, egyébként az Erdélyi Szépmíves Céh és a Magyar Színház pályázatán díjazott darab szerzője munkásíró volt, s mint mindenki akkoriban, egy azóta becsődölt ideológia igézetében használta tollát. Ugyanúgy, ahogyan Knut Hamsun Nobel-díjas norvég író is a másik oldalon, meggyőződéses náci volt. Ebben a Keletet és Nyugatot a huszadik században sokat foglalkoztató problémában csak azt mondhatom, amit Mózes Attila is: az eszmék jönnek-mennek-módosulnak, az esztétikai értékek viszont Homérosztól napjainkig állandók… De most Az özönvíz előttről beszélgetünk, a vásárhelyi bemutatóról, ahol minden tökéletesen összejött: a Bács Ferenc–Tanai Bella-alakítás, az Illyés Kingáé, a Lohinszkyé, és ismétlem, a zseniális Harag György-féle rendezés. A történet Bukarestben fut le, valamikor a múlt század harmincas éveiben, és tán ez az első riasztás, mi történik az erdélyi magyarral a szinte teljesen román környezetben. Havadiék (ha jól emlékszem, ez a család neve) Kolozsvárról indulnak a román királyi városba, és mint annyian erdélyi magyarok, abban bíznak ők is, megcsinálhatják a szerencséjüket. Ismerős a kép, még a 19. század végéről, amikor például innen, a Székelyföldről a lányok Budapestre, illetve az akkor még szomszéd állam fővárosába, Bukarestbe mentek szolgálni, a legények meg alkalmi, jobb esetben gyári munkára. Egyébként ezt a falufelejtő exodust is Nagy István írta meg kisregényében (Földi Jánost bekapta a város, 1932). S e régtől tartó mozgás mindig eszembe jutott, valahányszor csak a tévé képernyőjén láttam Ludovic Orban miniszter- és pártelnököt. Havadiék is Bukarestben kötnek ki, de sorsuk negatív karriertörténet: eladósodnak, a férfi nem kap munkát, mert válságos idők járnak, és ez nemcsak anyagi értelemben vett lepusztulás, erkölcsileg is nullára írják le maguk. Hirtelen az is eszembe jut, az erdélyi magyarság politikusai ma is változatlanul ezt az utat járják. Néhányuk úgy, mint Havadiék, mások tán szerencsésebbek, holott két, sőt három mandátum sem elég egy mégoly banális kérdés megoldására, mint amilyen az anyanyelvhasználat feltétlen joga, ami hatalmi oldalról kötelesség, lévén hogy törvénye van, vagy a kétnyelvű utcatáblák. Minálunk, Udvarhelyen ebből vajmi kevés érzik, Marosvásárhelyen viszont már csíp, a lakosság közel fele magyar, s ami csíp, az rendszerint fáj is. Hamarjában nem tudom eldönteni, melyik a jobb megoldás közel- vagy középtávon: az autonómia sovány lehetőségének gépies deklamálása az alkalmi tribünökön, vagy az apró lépéseknek a kanyaron túl felszívódó taktikája. S közben azt is tudjuk, az özönvíz elmarad.