Költők az árnyékos oldalról: Gábor Ferenc
1.
Sz. 1923 Nagyszalontán, a Cserepes-pusztán, a Fráter-család birtokán (lásd Fráter Erzsébet, Madách felesége.) Nagyszalontán halt meg 2006-ban. Volt kifutófiú, szabóinas, kubikos, katona. Franciaországba kerül mint hadifogoly, onnan Erdélyt választva jön haza. Rendkívüli műveltsége ellenére végezte a postai kihordói, majd alkatrészgyári munkát. Összegyűjtött verseit Túrkevén adták ki 1992-ben. Utolsó (saját bevallása szerint: ötödik) kötete (Megtisztult élet) 2000-ben jelent meg.
2.
Gábor Ferenc két verse
HISZEK NEKED
Szerettél mást is.
Sosem tagadtad.
Jobban mint engem?
Választ ne kapjak:
szépek a titkok, ha megmaradnak.
Végére érünk lassan az útnak.
Hiszek,
legjobban teneked hiszek
azok közül, akik hazudnak.
SZÍKEK DALNOKA
Lehet, volt – szavam megbicsaklott.
De tetteimben tiszta voltam.
Akit a sorsa sűrűn csapkod,
kereshet az vigaszt a borban.
Akit ima, sem káromkodás
nem oldoz, nem könnyít a lelkén.
Szíve örökké zúzmarás.
Nem ringatózik mesék selymén.
Borongós annak napja, éje.
Szomorú, mint az őszi puszta.
Nem vágyódik derűre, fényre.
Tél jön, örök, már érzi, tudja.
Megbékél sorssal, a világgal.
Nem zavarják szelek, ködök.
Már elkészült a számadással –
Mi hátra van, majd elpörög.
(1996)
3.
„Az 1971-ben megjelent Gondolatok a műhelyben című versében például lehetetlen észre nem vennünk azt a groteszk fintort, amellyel önmagát, sorsát és kételyeit szemléli. „Gyalulom itt a kalapácsnyelet, / csiszolom, míg jófogású nem lesz, / Naponta száz, százötven darabot adok át – szinte mind hibátlanok –, / s játszom a gondolattal:/ ha az embereken / gyalulhatnék, úgy, mint e nyeleken, / s naponta nem százat, csak tízet / adhatnék át a »használatnak«, / hogy mind hibátlanok, / akkor mondanám, jó költő vagyok.” Pont ő ne tudná? A valóságban efféle arányok nem léteznek és nem jöhetnek létre. A költői minőség kiküzdése egészen más feltételek közepette történik, és egészen más törvényszerűségeknek engedelmeskedik. A költő leginkább saját magát alakíthatja, csiszolhatja. Jól tudja ezt Gábor Ferenc, hiszen Illyés Gyulával együtt vallja: „Dolgozom: küzdve alakítom / nemcsak magamat, aminő még lehetek, akinek jövőjét / az ‘ihlet óráin’ gyanítom;/ formálom azt is, amivé ti / válhattok…” Akkor? Egyszerűen csak arról van szó, hogy ez a költői érzékenységű munkásember a költészetet is a társadalmi cselekvés részének tekinti, és saját igazságérzete szerint szeretne változtatni azon a valóságon, amelyben él, és amelyik időnként versírásra készteti. Csakhogy: valóban könnyebb kalapácsnyeleket csiszolni. mint önként vállalt felelősségtudatból a lehetetlent megkísérteni. És azt sem feledhetjük: bármilyen erősen is él valakiben az igazság kinyilvánításának a vágya, attól még nem feltétlenül költő. Egy dolog az igazmondás, és más a felismert igazságok művészi szintű megfogalmazása. Ezért aztán minden nap elölről kell kezdeni a küzdelmet: mit tehet a költő, ha – Gábor Ferenc? – Tőlem azt várná közvetlen környezetem, hogy én teremtsem meg számára a kommunizmust, vagy legalábbis verekedjem érte gladiátor-módra. Pedig tudhatnák, hogy a jövő nem csak bennem – elsősorban bennük érik. Legfennebb nem tudnak neki nevet adni. Ugyanakkor van körülöttem egy réteg, amelyik irigykedve nézi, ha valaki szellemileg megpróbál kiemelkedni – és bizony, minden lehetőséget megragad, hogy »hatalmát« velem szemben érvényesítse. Úgyhogy nekem nem csak a versírás gyötrelmeivel kell megküzdenem, hanem az értetlenkedőkkel is. Pedig valójában én nem is váltam ki…
Rezignáltan fakadtak föl Gábor Ferencből ezek a szavak 1971 tavaszán, amikor megismerkedtünk. Azóta nem egyszer találkoztunk; volt úgy is, hogy az egész vasárnapot, máskor pedig az éjszaka nagy részét átbeszélgettük, de lényegében mindig a helyzetét cáfoló értelem fölényével válaszolt kérdéseimre. Mint aki tudja, hogy a hegyeken túl is hegyek vannak, s hogy a mélység mélyéig, és a hegyek ormáig egyformán hosszú az út. Az volt a különös számomra, amit én – talán kellő életismeret híján – csak tapintatosan körülírva tudtam megfogalmazni, azt ő egy-két szóval – kertelés nélkül – rögtön a nevén nevezte; sosem az általánosból indult ki, hanem az élet ütközőpontjairól próbált perspektívát nyitni a körülöttünk és a bennünk épülő világ dolgaira. Amikor már-már úgy tűnt, hogy elakad valamelyik szónál, megfogalmazásnál, és lendületét veszti a beszélgetés – kisegítették nyomban a versek. Ekkor figyeltem fel arra, hogy nem az életbe akarja „belevinni” a harmóniát, hanem az általa megélt valóságból kibontani a költészetet. Többnyire néhány szóval bontotta ki mindig a lényeget, mint a szobrász, aki a holt rönkből nem apró vésőnyomokkal, hanem súlyos szekercecsapásokkal szabadítja ki és állítja elénk az élő gondolatot.” (Cseke Péter: Megtisztult élet, in Látóhegyi töprengések, 1979. Teljes szöveg a Költők az árnyékos oldalról honlapon)
4.
„Gábor Ferenc, a szalontai munkásíró, lejegyezte amerikai fogságba esésének és közel egyéves lágeréletének történetét… [Fehér csillagok alatt címmel jelentek meg belőle részletek a Korunk 1968/9-es számában]…
Bátorság a szökésben és szorongó megbúvás a viharban, gyermeteg jóság és felhörgő, tompa káromkodás, a megalázkodás és a nyiladozó osztálytudat érzései örvénylenek itt, megrázó folytatásaként mindannak, ami híres emlékirat-irodalmunk századokon át visszatérő keserve volt. A gazdag lágerirodalom ezt a motívumot m ég nem kapta fel: a fasiszta hadsereg kiskatonájának szenvedését urainak bűnéért, méghozzá a nyugati civilizáció „fehér csillagai“ alatt. Asztalos István a maga ismert hadinaplójában csak Budapest ostromáig követte a elsodródás tragikomédiáját, a szalontai fiú azonban a Maginot-vonalig jut el, ott valahol rohad társaival a fogolytábor sarában, s jut munkaszolgálatosként egy amerikai tiszti kaszinó konyhájába, szolgál a hadibordélyban és eszik kedvére, amíg balsorsa vissza nem löki a szögesdrótok éhezői közé. Hogy egykori sanyargatóinak végül nem is csikket, hanem egész cigarettát ajándékoz? Ebből csak egy nem érthető félre: az emberség, mely ott is feltör, ahol akár el is maradhatna, s iróniájának fölényével valójában új erkölcsöt sugároz. (Balogh Edgár, Korunk, 1968/9)
További versek, tudnivalók a költőről a Költők az árnyékos oldalról c. portálon