173. nap – február 20.

Egykori brit helyőrségi templom a pakisztáni hatrár közelében

Magam mögött hagytam Pándzsábot, Dzsammu és Kasmír államban járok, Kátua felé tartok. Mióta elindultam Delhiből, a domborzat körülbelül annyira volt változatos, mint a Hortobágyon, síkságon kívül mást nem láttam. Első ízben tegnap, Pátánkot határában pillantottam meg néhány dombocskát, most pedig már több sor dombvonulat fut az úttal párhuzamosan, a távolból havas hegycsúcsok sejlenek. Dzsammu és Kasmír nem éppen a béke és a nyugalom szigete. Ez India egyetlen muszlim többségű állama, kasmíri régiójára a szomszédos Pakisztán is igényt tart, ami 1947-es létrejöttük óta mérgezi a két ország viszonyát. Mielőtt a britek kivonultak volna az akkoriban Pakisztánt és Bangladest is magába foglaló koronagyarmatról, felosztva azt a hinduk és a muszlimok között, felszólították a kasmíri maharadzsát, döntse el, melyik országhoz szeretne csatlakozni a birtokával. A maharadzsa álma a független Kasmír volt, ám amikor a britek közölték, hogy erről szó sem lehet, Indiát választotta. India felosztásának történetéről Szabadság éjfélkor címmel jelent meg könyv magyarul, olvasmányosabb és érdekesebb dokumentumkötet nem járt még a kezemben. A kasmíri régióban iszlamista-szeparatista terrorcsoportok tevékenykednek, az indiai hatóságok gyanúja szerint pakisztáni támogatással. Az is fokozta a feszültséget, hogy tavaly a kormány megszüntette az állam autonómiáját, közvetlenül Delhi irányításának rendelve alá, s egyidejűleg sokezer katonát vezényelt a térségbe. Dzsammu régiót főleg hinduk lakják, ezért itt nyugalom van. A pakisztáni határ közelsége miatt azonban itt is nagyon erős a katonai jelenlét, ma több laktanya mellett haladtam el, az utakon megszokott látványt jelentenek a katonai járművek, egymást érik az ellenőrzőpontok.
Kora délelőtt épp egy olyan mellékúton haladtam, amelyet egy szakaszon mindkét oldalról kaszárnyák szegélyeztek, amikor igazoltatott két katona. Miután bámulatos alapossággal megvizsgálták, majd lefényképezték az útlevelemet, s kedélyes hangnemben kikérdeztek, mi járatban vagyok, telefonáltak egyet. Rövidesen érkezett is egy harmadik egyenruhás, ennek már egy csillag volt az egyenruháján, míg az első kettő rangját csak csíkok jelezték. Komótosan végigcsinálta ugyanazt, mint a bajtársai, de valószínűleg feleslegesen, adott pillanatban ugyanis befutott egy harmadik tiszt is, akinek már három csillag ékeskedett a vállpántján. Ő folyékonyan beszélt angolul, s az alatt a kb. egy óra alatt, amit együtt töltöttünk a kaszárnya kapuja előtt, legalább ötször elmondta, ne aggódjak, rutinellenőrzésről van szó. Barátságos, kíváncsi és beszédes ember volt, szót ejtettünk Közép-Kelet-Európa országainak politikai földrajzáról, különös tekintettel a fővárosokra, Románia gazdasági állapotáról és éghajlatáról, én pedig értesültem arról, hogy a húga a közelmúltban hosszabb európai kiruccanáson volt, amely során Párizsban is megfordult. A bánásmódra nem panaszkodhatom, kitűnő teát szolgáltak fel, a háromcsillagos pedig felajánlotta, üljek be az autójába, amíg tart a procedúra. Búcsúzáskor kétszer is megkért, ne nehezteljek, amiért hosszasan feltartottak, majd felajánlotta, hogy egy katonai járművel elvisznek a főútig. Az indiai hadsereg mostanáig nem fuvarozott, meg aztán minimum két órát vesztettem az ellenőrzéssel, ezért elfogadtam a segítséget. Azóta elhaladtam már öt-hat ellenőrzőpont mellett, az ott posztolók, szerencsére, legfeljebb integettek. (Pengő Zoltán, Maszol.ro)