Véletlenül nyár kezdete van. Véletlenül napfény.
Véletlenül záporok. Gyors záporok.
Véletlenül egy sírhellyel ajándékozott meg a föld.
Öcsémé az, a zsámbéki temetőben.
Véletlenül lófőszékely Kovásznai Kissek volnánk.
S ezáltal nem hazánk itt e föld.
De szavával szólok: szeretem ezt a tájat.
Nekem már így zuhog a gyors zápor itten.

A hosszúszálú zivatar, ahogy nekirohan a budai hegyeknek.
Felcsillan a fény a templomromon.

A véletlen függvényei időből gyúródtak.

Mindegy, hogy milyen volt a bölcső,
milyen fák alatt, merre voltak a végek,
s merre vonultak véletlen délkörein az időnek a nappalok.

De nem mindegy hogy melyik nép fia.
És mindegy hogy melegség-éhesen merre nyújtom a kezem,
mert az otthon melege csak otthonról érkezik.

Kicsit neki is itt hagyok a sírkő alatt.

2016. május vége