Egyre kurtább az örökkévalóság. Nem is olyan rég a suszter még egy húron pendült a Nobel-díjas íróval. Mindketten az örökkévalóságnak termeltek: meglátja, kedves szomszéd úr, ez a cipő úgy kiszolgálja magát, hogy a talpa ép lesz, amikor maga már nem lesz.
Erre a kuncsaft mit sem szólhatott, mert a cipőszernagy valami olyat mondott, amit nem lehet feldolgozni – vagy az élet túl rövid, vagy a bőrt cserezték minden vasnál keményebbre. A boldog időknek immár vége, de az is látszik, hogy az örökkévalóság eszméje addig tartotta magát, míg lehetett. A meghátrálás első nagy jelzése volt, amikor nevezett cipőről azt mondták, egy életre szól. Tehát nem az örökkévalóságnak. Mi pedig tudjuk jól, hogy az élet kurta, némelyek szerint céltalan és összekent, mint a kisgyerek inge. Jó ideje, hogy már csak egy szezonra termelnek a messzi Kínában, az is igaz, csaknem ingyen. Lábbelit, ruhaneműt, miegymást. Az úgynevezett tartós fogyasztási cikkek eltűntek tán a statisztikákból is, minden, ami hagyományosan annak számított. A televízió, mosógép, hűtő, de még a gépkocsi is. Most már az egyetlen programszerű cél a bolygó nyersanyag- és energiakészleteinek mihamarabbi felélése. A kocsitól, ha már négy- vagy ötéves, ajánlatos megszabadulni, a gyárak csaknem minden esztendőben kihoznak valami egészen újat, ami mellett ez a mostani pont úgy néz ki, mint egy batár a tizennyolcadik század végéről. Maguk a tervezők és a termelők gyorsítják a ciklust, és e logika mentén haladva lefogadom, esztendőnyi használatra garantálják majd az üzembiztonságot. A kocsik is természetesen úgy vannak gyártva, hogy dátumszerűen addig úgy jár, mint az óra, aztán váltani kell. Olyan rémálom ez, mint a Franz Kafka-i horrorgépezet a fegyenctelepen, már minden emberi beavatkozás nélkül is működik. A posztszocialista, illetve konzumtársadalomban ez viszont elfogadott konvenció. Garázsainkból, de nappalijainkból is kikoptak a teljes emberéletre méretezett dolgok.
De belőlünk is. Jól válasszál feleséget magadnak (hát persze, nem is másnak), mert a házasság egész életre szól, így bölcselkedtek az öregek, amit mi nagyjából meg is fogadtunk. A több-kevesebb joggal fiatalnak mondható generáció más törvények szerint él.
Egyik testben-lélekben-üzleteiben szerencsés fickó elvált. – Hát persze hogy elköltöztem, mert meglágyult. Mármint ő.
– És ez válóok?
– Megnyugtatlak, barátom, válni se kellett, mert csak úgy összeköltöztünk.
– S hogy lett a két gyerek?
Erre hitetlenkedve rám néz, majd azt mondja: hát a gólya hozta! Az ilyen s hasonló gyakorlati példák élettelivé teszik a szentenciát, ami szerint válságban a házasság, a család.
– Nem rajtam állt, mondja az illető, neki kellett volna vigyáznia, hogy ne lottyanjon meg a teste. Minden este futógépre tettem, de rajta már a száguldás sem segített, pilátesz, jóga, aerobik. Pedig bírtam őt, elhiheted. Hát ezért költöztem el.
Erről ennyit. Ez az örökkévalóság teljes csődje most és mindörökké.